Somlyó Zoltán: KOSZTOLÁNYI DEZSŐHÖZ
idegzsongító porok vánkosán,
míg higanyoszlop lett szines irónod,
mely le-fel táncol véred taktusán:
be nagyon sokszor gondolok reád!
S ki nem gördülő könnyem bús izében
dúdolom ifjuságunk szép dalát...
mik szőke fényben fejed fürdeték...
És illatát ezer nyíló virágnak,
amely édes mámort lehellt beléd...
szegényét, kit az éj megbabonáz;
s a rémek közt ott látom fáradt arcod,
melyet bénán, megszállva tart a láz...
szavaidat, a fényes és fanyar -
édes igéket s az emlékezettől
az eltűnt ifjúság szivembe mar...
elhozza nékem a tavaszi szél...
És hallom nyelved tikkadt rezdülését,
amelyen át a fájdalom beszél...
csontig merülő imába szorult...
Hogy itt maradj a jövő oszlopául,
ahogy oszlopnak érlelt meg a mult!
mélyen, magamba, hittel és vakon:
hogy itt cikkázik majd a pesti uccán
megint erősen és fiatalon;
megint szebb lesz az elcsúnyult világ...
S feléd hajolnak s új virágba szöknek
mégegyszer az üllői-úti fák...