Tompa Mihály: A TESTVÉREK.
De más célon s jövőn ábrándozott kiki;
S egymást, - nem férve a közös fedél alatt, -
Bú nélkül elhagyák... utjok külön-szakadt.
Az ember jól, nem jól, vért, éltet pazarol; -
Dicsőséget szomjaz, csak hirnév kell neki,
Zászlaját magasabb szellő nem lengeti.
- Ekkép keresve a nagy emlékezetet, -
Őt is, mig eseményt esemény követe,
Elnyelte az egész tágas gyürűzete.
Visel most homlokán babér helyett redőt;
S lelkét, mint a beteg, kit a láz megrohan,
A mult képeivel zaklatja kínosan.
Az ösztön jajt kiált, a kincsvágy súg: ne félj!
Az árboc elhajolt, a gálya megrepedt,
S ő - elébb-lóditá a kormánykereket.
Megmentve a hajó s mindazzal rakva van,
S vigan repül, de most - zúdulva bősz habok,
Tajtékozó örvény sodrában kanyarog.
S a parton eszmél fel, koldúsan... egyedűl;
Hol van kincsem, hajóm? elkékült ajka mond,
S mit markában szorít: nedves, sivó porond.
Hirnél, kincsnél nagyobb: tudomány, bölcseség;
Multnak sirján olvas roncsolt feliratot,
Mély, rejtelmes tanok titkába elhatott.
Kavicsot őrzött, mint a bölcseség kövét;
S a rendszer, mit pedig öröknek tarta már,
Egy kis lendűleten ledőlt, mint kártyavár.
Éltét, e nagy talányt roszúl fejtette meg;
Tud, - és semmit se tőn a szentebb oldalon...
«És bölcseségében sok búsulás vagyon!»
Mindhárom egymáshoz, a házba visszatért;
Miképen a tóból, ha dacosan kicsap,
Megint lassan oda szivárog bé a hab.
A boszuló végzet lángélű pallosa!
Kiket a boldogság egymástól ellökött:
Oh, légyünk újra egy a szenvedés között!
S busongó tájai megint feldíszlenek;
Hir foglya! a legfőbb dicsőség abban áll:
Ha itthon, bár kicsiny, de holtig hű valál!
A négy folyam között drágább kincset találsz!
S te, akinek lelke tudás miatt eped:
«Beszélj e földdel, s ez megtanít tégedet!»
S egy célra: észt, szivet, - erőt és tudományt!
Mikép tart és mozdít sok szálat a zuboly,
Mig lész erős szövet, s mind hűn egymásba foly.
S hűségedért kinál: nézz mint értéktelent!
És bár a sors kegyét dúsan halmozza rád:
Soha boldog ne légy, - ha nem boldog hazád!'