Tóth Árpád: A BACCHÁNSNŐ
A BACCHÁNSNŐ
Albert Samain
Szerelmem győzhetetlen. És szerelmem kegyetlen.
Vannak, tudom, szivek, mint a harmat s a hó,
De engem, meztelent, a kéj mindenható
Talpa tipor, s ragály lakik az én szivemben.
Vannak, tudom, szivek, mint a harmat s a hó,
De engem, meztelent, a kéj mindenható
Talpa tipor, s ragály lakik az én szivemben.
Lágy az én ajakam, és az én csípőm érett,
Mint két súlyos gyümölcs, emlőm halkan lelankad,
S mint csóktanyák vén tükrén vak karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.
Mint két súlyos gyümölcs, emlőm halkan lelankad,
S mint csóktanyák vén tükrén vak karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.
Így már fanyar szépséggel, készítek új igákat,
S lankadt törzsem feszítve, még dölyfös daccal győzök,
Hisz nyakam hajlatából bőrömbe mérgeződött
Ezernyi szerelem édes jószaga árad.
S lankadt törzsem feszítve, még dölyfös daccal győzök,
Hisz nyakam hajlatából bőrömbe mérgeződött
Ezernyi szerelem édes jószaga árad.
Szikkadt szivembe nincs más, csak hamu s törmelékek;
De hogyha vérem zajdul: ím egy királyi férfi! -
Megreszketek, s egyetlen pillantása ugy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesújt és eléget.
De hogyha vérem zajdul: ím egy királyi férfi! -
Megreszketek, s egyetlen pillantása ugy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesújt és eléget.
Nagyúr avagy paraszt, körülkarolja vágyam,
S egyszerűn, mert a nyafka édelgést megvetem,
Ajkam az ajka közé, fogára temetem,
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam!
S egyszerűn, mert a nyafka édelgést megvetem,
Ajkam az ajka közé, fogára temetem,
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam!
Óh, láz, arany vihar, tombolj, s hamvassz el engem,
Hisz aztán szívem úgyis csak pernyés rongy marad,
S az ébredés, mit őrült s szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.
Hisz aztán szívem úgyis csak pernyés rongy marad,
S az ébredés, mit őrült s szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.
S merengek: vége hát, jaj se zeng, könny se hull ma,
Mély karikái völgyén szemem lustán pihen,
Óh, ki mondhatja meg, setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...
Mély karikái völgyén szemem lustán pihen,
Óh, ki mondhatja meg, setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...
S jaj, nincsen egyebem, csak ez a kéj-robot,
A tűnő perc szivemben nem hágy, csak ravatalt.
Hol a tegnapi láz?... óh, hol a kifacsart
Gyümölcs nedve, ha héját hátad mögé dobod?
A tűnő perc szivemben nem hágy, csak ravatalt.
Hol a tegnapi láz?... óh, hol a kifacsart
Gyümölcs nedve, ha héját hátad mögé dobod?
Föl hát, vágyam, komor kés, a szíveket metéld,
Hogy akit csókolok, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon lázas-reszketegen
Ne érezné a nyílt sír hideg lehelletét!
Hogy akit csókolok, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon lázas-reszketegen
Ne érezné a nyílt sír hideg lehelletét!
Jöjj, láz, te véghetetlen, mit ínaszakadtán bír
Csak átélni a test, míg fájva, újra gerjed;
Óh, szakadatlan csókok, óh, szakító gyötrelmek -,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.
Csak átélni a test, míg fájva, újra gerjed;
Óh, szakadatlan csókok, óh, szakító gyötrelmek -,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.
E lázadt szenvedélyt hiába ostoroznám,
Józanság és szemérem hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitulnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.
Józanság és szemérem hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitulnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.
Óh, örök vízió, mely setéten igéz:
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vérrokon,
Testemnél, víni készen, egy fénylő alkonyon
Találkozik, s szemük véresen összenéz!...
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vérrokon,
Testemnél, víni készen, egy fénylő alkonyon
Találkozik, s szemük véresen összenéz!...
Mindegy. Utamnak végét akármely végzet lesse,
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
Jószagom hadd viruljon, kacagásom hadd zengjen,
S szemem mezítelen kináljon kéjt!... De este
S szemem mezítelen kináljon kéjt!... De este
Olykor a fülledt ágyon két árva, bús karom
Vonaglik, s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése,
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.
Vonaglik, s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése,
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.
Érzékeim pihennek, meghajszolt párducok...
De kétes csendjük kész már a rémült, új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek, s hajam vadul lobog...
De kétes csendjük kész már a rémült, új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek, s hajam vadul lobog...
Óh, futni... beh elfutnék, hajolni hűs kútfőre
Vagy nézni enyhe égre, mint kicsi gyerekek,
Az égre!... Ám Apolló ott nyílat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyílak lángesője
Vagy nézni enyhe égre, mint kicsi gyerekek,
Az égre!... Ám Apolló ott nyílat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyílak lángesője
Megőrjít, s földre döf, s dühöm az égbe marna!
De trónján süketen s vakon a Végzet ül,
S lelkem, kéjre ítélve és menthetetlenül,
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja...
De trónján süketen s vakon a Végzet ül,
S lelkem, kéjre ítélve és menthetetlenül,
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja...
De most csitulj, szivem... Fel, flóták s rézdobok!
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyban lent közelgő lovak lába dobog...
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyban lent közelgő lovak lába dobog...
Balsors reá, ki most gyanútlan ott üget lenn!
Félmeztelen kihajlok a nagy fekete ajtón,
S úgy hívom, mint halódó, ha inni kér, sohajtón...
Már jő! Balsors reá! Mert része lesz kegyemben!
Félmeztelen kihajlok a nagy fekete ajtón,
S úgy hívom, mint halódó, ha inni kér, sohajtón...
Már jő! Balsors reá! Mert része lesz kegyemben!
Szerelmem győzhetetlen! És szerelmem kegyetlen!
