Tóth Árpád: ZENE MELLÉ
ZENE MELLÉ
Albert Samain
| Nyír s hárs remeg, ezüst berek, |
| A vízre hold szirma pereg. |
S mint sűrü haj, amelyben alkonyszellők a fésük,
Parfőmözi a nyár-éj, mely most a tó fölé csügg,
A tó nagy tükörét, az ében tündöklésűt.
Parfőmözi a nyár-éj, mely most a tó fölé csügg,
A tó nagy tükörét, az ében tündöklésűt.
| S az evező kél és zuhan, |
| Bárkám az álmokba suhan. |
| Már távol égbe lengve visz, |
| Nem földi víz már lent e víz. |
| Két evezőm csapása lágy, |
| Egyik a Csönd, másik a Vágy. |
| Ütemre, szemlehúnyva, így, |
| Szívem, a végtelenbe vágj, |
| Alélón, lomhán, ringva vígy! |
Ott túl a hold figyel - átkönyökölt a tájon -,
A csendre, mit a csónak szelíd zaja puhán von,
S három friss líliom haldoklik a ruhámon...
A csendre, mit a csónak szelíd zaja puhán von,
S három friss líliom haldoklik a ruhámon...
Most, ajkadhoz remegni, halvány Éj, kéjre ágyas,
E szirmok lelke szédül? vagy szédült lelkem vágyas?
Óh, ezüst Éj! hajadban fésű a sűrü nádas...
E szirmok lelke szédül? vagy szédült lelkem vágyas?
Óh, ezüst Éj! hajadban fésű a sűrü nádas...
| S mint hulló holdsugár-sereg, |
| S mint víz, mit gyöngyözni verek, |
| A lelkem is zokog s pereg... |
