Tóth Árpád: IL PENSEROSO
IL PENSEROSO
John Milton
Hess, Jókedv, csúf csaló!
Te, Téboly fattya, kinek atyja sincs!
Kincsed de dőre kincs!
Lomod bölcs elmét tömni nem való!
Csak lessen kába fő,
Míg zagyva vágyán kósza kép pereg,
Töméntelen sereg,
Mint rezge napfény-kévék víg pora,
Vagy álmok híg sora,
Mely Morpheus nyomán kerengve fő...
Ám halld, dalom felzeng utánad,
Kegyes, jó Úrnőnk, bölcs Búbánat!
Kinek tűz-orcád fényiben
Vakká válnék a földi szem,
Hogy hát ne öld el idegét,
Fekete, bölcs szín hidegét
Öltéd, s vagy tiszta fekete,
Mint Memnon húga lehete,
Vagy a néger királyi lány,
A csillagszép, kihez silány
Volt, úgy hívé, a sellők teste:
De rangodat feljebb keresd Te!
Fényfürtű Vesta szűle rég
Saturnnak, puszta volt az ég,
S Saturn bár Vesta atyja volt,
Ily nászra még nem szálla folt.
Gyakorta kéjbe forrt a lelkük,
Fénylők berek s völgy volt a telkük,
S erdős Idán, mély lomb megett
Zeüsz még nem volt rettegett.
Jöjj, méla Papnő, szűz ború
Komoly bájával szomorú!
Jöjj, vonjon éjbíbor ruhád
Uszályt, királyin búst s puhát,
Míg barna kendőd árnya hull
Szende vállad szárnyaul.
Jöjj, mint szokásod: lassu szép
Járással, mely ritmusra lép,
S szemmel, mely andán néz eget,
S tükrén hő lelked nézeget,
Szent révületben majd megállj,
Feledkezőn márványra válj,
Míg bús tekinteted süket
Ónsúlya föld felé süllyed.
Kisérjen tiszta Csend s a Béke,
S szikár Böjt, istenek vendége,
Ki ott ül, míg Zeüsz körül
A múzsa-raj zengőn örül.
S kísérjen a Magánynak Kéje,
Kinek kedves a kertek mélye,
De hozd el legfőképpen Őt,
Az arany szárnyon lebbenőt,
Ki tűz-trónt kormányozva leng, és
Kinek cherub-neve Merengés!
Így jöjj, s a Csend is felremeg,
Csalogánydal zendül, remek,
Melytől, óh, fájó, ritka kéj,
Enyhül a zord szemöldü Éj,
S szokott tölgyéhez inti a
Sárkányos hintót Cynthia...
Madárkám! te, ki futsz a kétes
Zajoktól, óh, te búsan édes,
Esti berken andalogva
Hányszor várok halk dalodra,
S ha nem szólsz, árván bolygok én
A tarlók nyesett szőnyegén,
Elnézve fönn a nyarga hold
Mily magasra lovagolt,
Hol eltévesztve az utat,
A puszta égen szétkutat,
S már szinte bús főt billeget,
Gázolva gyapjas felleget...
Gyakorta némely halk halom
Ormán késő harangdalon
Tűnődöm, mely tág, messzi part
Felől felém zokogva tart.
Vagy hogyha zord idő bezár,
Magányom rejtett csöndje vár,
Hol rőten izzik a parázs,
S a fény is csupa árny-varázs:
E léha zajtól szűz helyen
Csak tücsök zeng a tűzhelyen,
Vagy álmos őr dala vigyáz,
Míg pihen az éji ház.
Éjféli perc szebb van-e még?
Magas tornyomban lámpa ég,
S míg fordul a vén Medve fenn,
Jó Trismegistost kedvelem,
Vagy Plátót búvom: mily csodák
Világával lőn nyílni tág
Nagy lelke, elhagyván a rest
Húsbörtönt, mely a földi test.
Idézni néha vágy fon át
A tűz, föld, lég sok démonát,
Akiknek híven szótfogad
Az elem- s planéta-had.
Olykor dicső vendégem a
Leples, pálcás Tragédia,
S Pelops és Thébe népe vár,
Felzeng a szent, ős Trója-vár,
S mi gyér szépséget néhanap
Új színpad kothurnusa kap...
Oh, jöjj, bús Szűz! s elémbe keljen
Berkén Musaeus, s énekeljen,
S trillázzon orpheusi lant,
Melytől, míg lágyan sírt alant,
Plútó arcán vas-könnye folyt,
S a vágy legyőzte a Pokolt.
S keljen a drága töredék
Szerzője, zengni a derék
Cambuscant, Cambellt s Algarsifet
S Canacét, az arát s a rejtett
Titkú gyűrűt s tükört s a vad
Sárgaréz táltoslovat,
Kin tatár khán lovagolt -
Oh, sok nagy költőt, aki volt,
Idézz, minden zengő regét,
Tornák, trophéák seregét,
Erdőt, mint bús varázslat ül,
Csodát, mit még nem halla fül.
Így láss gyakorta, halvány telkü Éj,
Míg Hajnal jő, de nem kevély,
Kacér pompával, mint midőn
Görög vadászt bűvölt régtűnt időn,
Nem! szebb, ha felhőt öltve kél,
S nyomán vijjogva reng a szél,
Vagy csöndes záport küld elül,
Melytől a szél dühe elül,
Elhalva zsongó lombneszen
S az apró csöppü ereszen.
Aztán, ha felröpül a tűz-
Nyilú nap, rejts el, égi Szűz,
Hol íves lomb vár, fűszeres,
Hol barna hűst faun keres,
S vén fenyő és büszke cser
Törzsén vad zajt sohse ver
Fejsze, s félve nem riad
A szelíd tündéri had.
Ily csermelyes sürűn, ahol
Hozzám profán szem nem hatol,
S nem ér a nap tüzes szeme,
Oh, rejts el, s zümmögő zene:
Mézterhes lábú méhe-raj
Zsongasson és patakmoraj,
Míg édes harmatú szelíd
Szárnyán a Szender közelít.
Oh, közelítsen, várom a
Lágy szárnylegyintést, árama
Sodorjon száz képet, csodást,
Pillámra tarka álmodást.
Majd ébresztőm is dal legyen,
Hadd halljam völgyön és hegyen
Halk nemtők jóbarát faját
S dryádok lomblakó raját.
S légy vélem, ha alázatos
Lábam vén klastromot tapos,
S fakó, nagy boltívek alatt
Tömör pillérek közt halad,
Míg sok szines üvegkorong
Szűrt fénye szentekről borong.
Figyeljem: búg az orgona,
Míg lenn sok csengő torkon a
Könyörgő, tiszta himnuszok
Édes szopránja sír s buzog,
És lelkem révületben ég:
Elém kinyílva száll az Ég...
Végül, ha jő bús agg-korom,
Vigy egy barlangba akkoron,
Hol várjon hűs moha, puha,
Bozontos remetecsuha,
Könyvtárul: égi csillagok,
Meg harmatos fűillatok,
Melyekbő lassan mély tudás
Szálljon rám, prófétás, csudás...
Oh, Bánat! vágyaim ezek,
add meg -, s csak a tiéd leszek!
Te, Téboly fattya, kinek atyja sincs!
Kincsed de dőre kincs!
Lomod bölcs elmét tömni nem való!
Csak lessen kába fő,
Míg zagyva vágyán kósza kép pereg,
Töméntelen sereg,
Mint rezge napfény-kévék víg pora,
Vagy álmok híg sora,
Mely Morpheus nyomán kerengve fő...
Ám halld, dalom felzeng utánad,
Kegyes, jó Úrnőnk, bölcs Búbánat!
Kinek tűz-orcád fényiben
Vakká válnék a földi szem,
Hogy hát ne öld el idegét,
Fekete, bölcs szín hidegét
Öltéd, s vagy tiszta fekete,
Mint Memnon húga lehete,
Vagy a néger királyi lány,
A csillagszép, kihez silány
Volt, úgy hívé, a sellők teste:
De rangodat feljebb keresd Te!
Fényfürtű Vesta szűle rég
Saturnnak, puszta volt az ég,
S Saturn bár Vesta atyja volt,
Ily nászra még nem szálla folt.
Gyakorta kéjbe forrt a lelkük,
Fénylők berek s völgy volt a telkük,
S erdős Idán, mély lomb megett
Zeüsz még nem volt rettegett.
Jöjj, méla Papnő, szűz ború
Komoly bájával szomorú!
Jöjj, vonjon éjbíbor ruhád
Uszályt, királyin búst s puhát,
Míg barna kendőd árnya hull
Szende vállad szárnyaul.
Jöjj, mint szokásod: lassu szép
Járással, mely ritmusra lép,
S szemmel, mely andán néz eget,
S tükrén hő lelked nézeget,
Szent révületben majd megállj,
Feledkezőn márványra válj,
Míg bús tekinteted süket
Ónsúlya föld felé süllyed.
Kisérjen tiszta Csend s a Béke,
S szikár Böjt, istenek vendége,
Ki ott ül, míg Zeüsz körül
A múzsa-raj zengőn örül.
S kísérjen a Magánynak Kéje,
Kinek kedves a kertek mélye,
De hozd el legfőképpen Őt,
Az arany szárnyon lebbenőt,
Ki tűz-trónt kormányozva leng, és
Kinek cherub-neve Merengés!
Így jöjj, s a Csend is felremeg,
Csalogánydal zendül, remek,
Melytől, óh, fájó, ritka kéj,
Enyhül a zord szemöldü Éj,
S szokott tölgyéhez inti a
Sárkányos hintót Cynthia...
Madárkám! te, ki futsz a kétes
Zajoktól, óh, te búsan édes,
Esti berken andalogva
Hányszor várok halk dalodra,
S ha nem szólsz, árván bolygok én
A tarlók nyesett szőnyegén,
Elnézve fönn a nyarga hold
Mily magasra lovagolt,
Hol eltévesztve az utat,
A puszta égen szétkutat,
S már szinte bús főt billeget,
Gázolva gyapjas felleget...
Gyakorta némely halk halom
Ormán késő harangdalon
Tűnődöm, mely tág, messzi part
Felől felém zokogva tart.
Vagy hogyha zord idő bezár,
Magányom rejtett csöndje vár,
Hol rőten izzik a parázs,
S a fény is csupa árny-varázs:
E léha zajtól szűz helyen
Csak tücsök zeng a tűzhelyen,
Vagy álmos őr dala vigyáz,
Míg pihen az éji ház.
Éjféli perc szebb van-e még?
Magas tornyomban lámpa ég,
S míg fordul a vén Medve fenn,
Jó Trismegistost kedvelem,
Vagy Plátót búvom: mily csodák
Világával lőn nyílni tág
Nagy lelke, elhagyván a rest
Húsbörtönt, mely a földi test.
Idézni néha vágy fon át
A tűz, föld, lég sok démonát,
Akiknek híven szótfogad
Az elem- s planéta-had.
Olykor dicső vendégem a
Leples, pálcás Tragédia,
S Pelops és Thébe népe vár,
Felzeng a szent, ős Trója-vár,
S mi gyér szépséget néhanap
Új színpad kothurnusa kap...
Oh, jöjj, bús Szűz! s elémbe keljen
Berkén Musaeus, s énekeljen,
S trillázzon orpheusi lant,
Melytől, míg lágyan sírt alant,
Plútó arcán vas-könnye folyt,
S a vágy legyőzte a Pokolt.
S keljen a drága töredék
Szerzője, zengni a derék
Cambuscant, Cambellt s Algarsifet
S Canacét, az arát s a rejtett
Titkú gyűrűt s tükört s a vad
Sárgaréz táltoslovat,
Kin tatár khán lovagolt -
Oh, sok nagy költőt, aki volt,
Idézz, minden zengő regét,
Tornák, trophéák seregét,
Erdőt, mint bús varázslat ül,
Csodát, mit még nem halla fül.
Így láss gyakorta, halvány telkü Éj,
Míg Hajnal jő, de nem kevély,
Kacér pompával, mint midőn
Görög vadászt bűvölt régtűnt időn,
Nem! szebb, ha felhőt öltve kél,
S nyomán vijjogva reng a szél,
Vagy csöndes záport küld elül,
Melytől a szél dühe elül,
Elhalva zsongó lombneszen
S az apró csöppü ereszen.
Aztán, ha felröpül a tűz-
Nyilú nap, rejts el, égi Szűz,
Hol íves lomb vár, fűszeres,
Hol barna hűst faun keres,
S vén fenyő és büszke cser
Törzsén vad zajt sohse ver
Fejsze, s félve nem riad
A szelíd tündéri had.
Ily csermelyes sürűn, ahol
Hozzám profán szem nem hatol,
S nem ér a nap tüzes szeme,
Oh, rejts el, s zümmögő zene:
Mézterhes lábú méhe-raj
Zsongasson és patakmoraj,
Míg édes harmatú szelíd
Szárnyán a Szender közelít.
Oh, közelítsen, várom a
Lágy szárnylegyintést, árama
Sodorjon száz képet, csodást,
Pillámra tarka álmodást.
Majd ébresztőm is dal legyen,
Hadd halljam völgyön és hegyen
Halk nemtők jóbarát faját
S dryádok lomblakó raját.
S légy vélem, ha alázatos
Lábam vén klastromot tapos,
S fakó, nagy boltívek alatt
Tömör pillérek közt halad,
Míg sok szines üvegkorong
Szűrt fénye szentekről borong.
Figyeljem: búg az orgona,
Míg lenn sok csengő torkon a
Könyörgő, tiszta himnuszok
Édes szopránja sír s buzog,
És lelkem révületben ég:
Elém kinyílva száll az Ég...
Végül, ha jő bús agg-korom,
Vigy egy barlangba akkoron,
Hol várjon hűs moha, puha,
Bozontos remetecsuha,
Könyvtárul: égi csillagok,
Meg harmatos fűillatok,
Melyekbő lassan mély tudás
Szálljon rám, prófétás, csudás...
Oh, Bánat! vágyaim ezek,
add meg -, s csak a tiéd leszek!
