Tóth Árpád: L' ALLEGRO
L' ALLEGRO
John Milton
Hess, Bánat, rútak rútja!
Szüléd vak Éjfél s ugató Pokol;
Hol a Styx bujdokol,
S torz nép közt, dúlt jajok közt zajlik útja,
Barlangot ott keress,
Kotlós Homály tárt, védő szárnya vár
Meg károgó madár
S a mord szemöldű szirtek árnya, vad
Bozóttal, mint hajad,
Menj, éjsetét bús pusztát ott szeress!
Ám jöjj, egek virága, színe,
Égi neven: Euphrosyne
S a földön: szívtáró Öröm,
Kit búgva édes gyönyörön
Vénusz szült (s még két Gráciát),
S repkényes Bacchus volt atyád,
Vagy - más regés szó mást zenél -
A lenge, víg Tavaszi Szél,
Zephyr, a Hajnalt üldözőn,
Megejté a meleg mezőn,
És kék ibolya-garmada
Volt ágyuk, s rózsák harmata
Hullt rájuk, s lettél drága sarj,
Hogy táncot, fényt és dalt akarj.
No, jer, Tündér, s kisérjen az
Ötlet s a Gúny, a friss kamasz
S Pajzánság s Tréfa, a hamis
Bókkal, Csókkal s Mosollyal is,
Minőtől Hébe ajka lágy,
S melynek az arc kis gödre ágy -,
Meg Játék, mely bút kerget, és
Hasát fogva a Nevetés!
Így jöjj, s jöttöd tánc legyen,
Lejtve könnyű lábhegyen,
S lengjen veled, jobbodra fűzve
Édes Szabadság, ormok szűze;
Jöjj, s engem is, igaz feled,
Segíts, járnom vele s veled,
S merre víg rajod vezet,
Várjon tiszta élvezet:
Pacsirta adjon drága kéjt,
Riasztva a nagy, lomha Éjt,
Mely megfut zord őrtornyirul,
Mihelyt a tarka ég pirul,
Friss "jó reggelt"-tel bús lakom
Köszöntve a gyúlt ablakon,
Átintve vadszőlők bogán
S indázó vadrózsák sokán,
Míg űzi lenn a még nyakas
Homályt a vígtorkú kakas,
Mely dombján büszkén lépeget,
S jön háreme a csűr megett.
Vagy halljam: kürt szól, s eb csahol
Az álmos erdőn valahol,
S dértől didergő dombokon
Visszhang perel a lombokon.
Menjek víg nép közé korán,
Zöld halmokon, szilfák során,
Hol tág kaput keletre tár
A város, és felölti már
Borostyán-tűz diszét a Nap,
S száz szolga-színt felhője kap.
Kanyargó füttyét szaporázván
Paraszt szánt a közel barázdán,
Nótás tejeslány hangja zeng,
Fenőkövön a kasza peng,
S mesélgetnek hűs völgytorok
Dudvás ölén a pásztorok.
Bármerre nézzek, új öröm
Tárul elém a tág körön:
Barna föld és szürke táj,
Eddegél a kósza nyáj,
Meddő szirtek vén feje
Fáradt felleg menhelye;
Sárga szikfűs, tarka mart,
Vékony ér s tág, büszke part,
Messzi torony fölszökik,
Lomb takarja köldökig,
S tán alatta lány pihen,
S meglesi egy kandi szem...
Né! ott apró tanya áll,
Két vén tölgy közt füstje száll,
Ott vendégli Thyrsisét,
Kinálva jámbor fűvek jóizét
Víg Corydon, s a tál ürül,
S Phillis, a szép szakács, örül,
Majd kisiet, mert sok a dolga,
Már várja Thestylis, a szolga,
Kévét kötni s évszak szerint
A szőke kazlat rakni kint...
Olykor meg, bércek peremén,
A nyájas falvat járom én:
Ünnep boldog harangja csöng,
Közben víg citera pöng,
Árny-sakkozta táncteren
Táncosokból lánc terem,
S kicsi-nagy, míg nap süti,
A vidám labdát üti:
Így röpül a hosszu nap,
S este sör vár, barna hab,
S fűszerezni fűszerét,
Tündér Mabról víg regét:
- Sajt likába mint esett -,
Gazdasszony mond kedveset,
S hogy a lápon járva férjura
Mint lelt egy árny-cséplős, fura
Manót, ki csésze tej fejében
Egy éj alatt kicséplé szépen,
Mint tíz béres se, a magot,
Aztán lustán becammogott,
S a tűznél elnyúltan melengett,
Süttetve, mely lomhán lelengett,
A pelyva-lepte nagy szakállt,
S huss! kakasszóra tovaállt...
S tovább nincs... kiki ágyba bú,
S halk altatót szél sípja fú...
Hát a tornyos városok!
Mily nyüzsgőn bazárosok!
Hány úrfi s hős! mind vakmerők!
Békében is csatát nyerők!
S hány büszke hölgy! tűz-íjakat
Rejt szép szemük, s dús díjakat
A kard hegye, s az elme-él
Csak édes bájuktól remél!
Itt Hymen táncát hadd lesem:
Fáklyásan, sáfrány-leplesen
Jön, s dáridó zeng, karnevál,
Álarcos, antik fényü bál,
Akár egy ifjú költő nyári álma,
Ha esti partfokon valóra válna...
Aztán a drága szinpad vonzzon:
A tudós kothurnusu Jonson
S édes Shakespeare, Fantázia
Őserdő-hangú, vad fia!
Majd, hogyha a gond terhe nyers,
Görög bájú dal s tiszta vers,
Mit zord idő el nem temet,
Hadd védje s járja lelkemet:
Míg lassú, lágy lejtése fordul,
Zárt édessége mind kicsordul,
S olvadt kanyarral úgy halad,
Hogy a finom, halk út alatt
Minden borús bilincs lefejlik,
S az Összhang rejtett lelke sejlik;
S Orpheus, hallva e zenét
Nyitja arany álmú szemét
A csöndes asphodélos-ágyon,
S az esdő dalt tanulja vágyón:
Megnyerni majd Plutó előtt
A félig megnyert drága nőt...
Kivánt gyönyöreim ezek,
Öröm! add meg, s tiéd leszek!
Szüléd vak Éjfél s ugató Pokol;
Hol a Styx bujdokol,
S torz nép közt, dúlt jajok közt zajlik útja,
Barlangot ott keress,
Kotlós Homály tárt, védő szárnya vár
Meg károgó madár
S a mord szemöldű szirtek árnya, vad
Bozóttal, mint hajad,
Menj, éjsetét bús pusztát ott szeress!
Ám jöjj, egek virága, színe,
Égi neven: Euphrosyne
S a földön: szívtáró Öröm,
Kit búgva édes gyönyörön
Vénusz szült (s még két Gráciát),
S repkényes Bacchus volt atyád,
Vagy - más regés szó mást zenél -
A lenge, víg Tavaszi Szél,
Zephyr, a Hajnalt üldözőn,
Megejté a meleg mezőn,
És kék ibolya-garmada
Volt ágyuk, s rózsák harmata
Hullt rájuk, s lettél drága sarj,
Hogy táncot, fényt és dalt akarj.
No, jer, Tündér, s kisérjen az
Ötlet s a Gúny, a friss kamasz
S Pajzánság s Tréfa, a hamis
Bókkal, Csókkal s Mosollyal is,
Minőtől Hébe ajka lágy,
S melynek az arc kis gödre ágy -,
Meg Játék, mely bút kerget, és
Hasát fogva a Nevetés!
Így jöjj, s jöttöd tánc legyen,
Lejtve könnyű lábhegyen,
S lengjen veled, jobbodra fűzve
Édes Szabadság, ormok szűze;
Jöjj, s engem is, igaz feled,
Segíts, járnom vele s veled,
S merre víg rajod vezet,
Várjon tiszta élvezet:
Pacsirta adjon drága kéjt,
Riasztva a nagy, lomha Éjt,
Mely megfut zord őrtornyirul,
Mihelyt a tarka ég pirul,
Friss "jó reggelt"-tel bús lakom
Köszöntve a gyúlt ablakon,
Átintve vadszőlők bogán
S indázó vadrózsák sokán,
Míg űzi lenn a még nyakas
Homályt a vígtorkú kakas,
Mely dombján büszkén lépeget,
S jön háreme a csűr megett.
Vagy halljam: kürt szól, s eb csahol
Az álmos erdőn valahol,
S dértől didergő dombokon
Visszhang perel a lombokon.
Menjek víg nép közé korán,
Zöld halmokon, szilfák során,
Hol tág kaput keletre tár
A város, és felölti már
Borostyán-tűz diszét a Nap,
S száz szolga-színt felhője kap.
Kanyargó füttyét szaporázván
Paraszt szánt a közel barázdán,
Nótás tejeslány hangja zeng,
Fenőkövön a kasza peng,
S mesélgetnek hűs völgytorok
Dudvás ölén a pásztorok.
Bármerre nézzek, új öröm
Tárul elém a tág körön:
Barna föld és szürke táj,
Eddegél a kósza nyáj,
Meddő szirtek vén feje
Fáradt felleg menhelye;
Sárga szikfűs, tarka mart,
Vékony ér s tág, büszke part,
Messzi torony fölszökik,
Lomb takarja köldökig,
S tán alatta lány pihen,
S meglesi egy kandi szem...
Né! ott apró tanya áll,
Két vén tölgy közt füstje száll,
Ott vendégli Thyrsisét,
Kinálva jámbor fűvek jóizét
Víg Corydon, s a tál ürül,
S Phillis, a szép szakács, örül,
Majd kisiet, mert sok a dolga,
Már várja Thestylis, a szolga,
Kévét kötni s évszak szerint
A szőke kazlat rakni kint...
Olykor meg, bércek peremén,
A nyájas falvat járom én:
Ünnep boldog harangja csöng,
Közben víg citera pöng,
Árny-sakkozta táncteren
Táncosokból lánc terem,
S kicsi-nagy, míg nap süti,
A vidám labdát üti:
Így röpül a hosszu nap,
S este sör vár, barna hab,
S fűszerezni fűszerét,
Tündér Mabról víg regét:
- Sajt likába mint esett -,
Gazdasszony mond kedveset,
S hogy a lápon járva férjura
Mint lelt egy árny-cséplős, fura
Manót, ki csésze tej fejében
Egy éj alatt kicséplé szépen,
Mint tíz béres se, a magot,
Aztán lustán becammogott,
S a tűznél elnyúltan melengett,
Süttetve, mely lomhán lelengett,
A pelyva-lepte nagy szakállt,
S huss! kakasszóra tovaállt...
S tovább nincs... kiki ágyba bú,
S halk altatót szél sípja fú...
Hát a tornyos városok!
Mily nyüzsgőn bazárosok!
Hány úrfi s hős! mind vakmerők!
Békében is csatát nyerők!
S hány büszke hölgy! tűz-íjakat
Rejt szép szemük, s dús díjakat
A kard hegye, s az elme-él
Csak édes bájuktól remél!
Itt Hymen táncát hadd lesem:
Fáklyásan, sáfrány-leplesen
Jön, s dáridó zeng, karnevál,
Álarcos, antik fényü bál,
Akár egy ifjú költő nyári álma,
Ha esti partfokon valóra válna...
Aztán a drága szinpad vonzzon:
A tudós kothurnusu Jonson
S édes Shakespeare, Fantázia
Őserdő-hangú, vad fia!
Majd, hogyha a gond terhe nyers,
Görög bájú dal s tiszta vers,
Mit zord idő el nem temet,
Hadd védje s járja lelkemet:
Míg lassú, lágy lejtése fordul,
Zárt édessége mind kicsordul,
S olvadt kanyarral úgy halad,
Hogy a finom, halk út alatt
Minden borús bilincs lefejlik,
S az Összhang rejtett lelke sejlik;
S Orpheus, hallva e zenét
Nyitja arany álmú szemét
A csöndes asphodélos-ágyon,
S az esdő dalt tanulja vágyón:
Megnyerni majd Plutó előtt
A félig megnyert drága nőt...
Kivánt gyönyöreim ezek,
Öröm! add meg, s tiéd leszek!
