Vajda János: Szerelem átka
Hogy te, mint a nap, olyan vagy,
Oh, az való! - de nem csupán
Mivelhogy szépséged oly nagy.
Ahhoz olyan hasonlatos:
Szeszélyesen derűs-borús,
Egynek égő, másnak fagyos.
Lenyugszik egy más világnak:
Mikor nekem föltámadtál,
Lenyugodtál - hűtlen! - másnak!
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Feledkezik el szemed,
Megvillámlik az öröm...
Egy-egy tőr minden sugára,
S én azt szivembe töröm.
Mikor észre nem veszed:
Hogy szivem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.
Oly szép lánggal ég szemed;
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét felleget...
És ez izzótűz-ajak,
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!...
Hol venné e fényt szemed?
A teremtő nem hazudhat,
Hazudnak az emberek!...
Mely hajnalfényben ragyog.
Vagy van ember, aki most is
Megrabolja a napot?...
Oh, ez átkos gondolat,
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut,
Ég, lobog a rengeteg:
Űzi, hajtja szívemet -
Oh, hogy még enyim se voltál,
S mégis későn féltelek!...
Soha enyim, jól tudom;
Oh, tudás, megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!...
Hová térdepelvén, buzgón imádkozván,
Kétségbeesésem enyhülését várnám?
Ahol szinről szinre imádtam arcodat,
Haragod üszkével magad fölgyujtottad.
Hitszegő bélpoklos hiveid csoportja
Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.
Sarától magok az istenek sem óvnak!
Oh, hogy az égiek magok is csalódnak!
Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -
Oh, hogy rajt a szégyen ujra lángba borul!
Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -
Ők most téged szánnak, engemet gúnyolnak!...
Halovány vagy, nagyon halvány;
Oh, ez alak - (szive ugy sincs)
Halhatlan szobor, ha - márvány!
Benne örökké imádván
Hideg tökéletességét...
Halovány vagy, nagyon halvány...
És alatta a szivárvány.
Szép egéből könnyzápor hullt?...
Be halvány vagy, oh be halvány!
Szerelmetlen, hitetlen lány -
Hogy szárnyam van, mennybe viszlek.
Hol vagy most? - oh, hogy nézhetsz rám?!
Hisz ez halva van - bitófán...
Átkozott legyen hóhérod -
Elitélt - elkárhozott lány!
És szünetlen gondolok rád,
El nem válok soha tőled;
Mégis, mégis... isten hozzád!
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál,
Nem az választ el egymástól...
A halálnak van emléke:
Hit vigasztal a balsorsban...
- Ennek is mind vége, vége.
Hogy szeretsz: leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal...
S azt felelem: isten hozzád!
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
Amit benned én vesztettem.
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kisértet...
Neked a bűn, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!... isten hozzád!
Meg kell végre vallanom;
Szeretlek, bár téged-e, vagy
Érted a kínt? nem tudom.
És kigúnyol, kinevet,
S annál hangosabban, mennél
Szentebb az, mit érezek:
Égen, földön hatalom,
Oly erős, mint amit érzek
Miattad, a fájdalom.
S viselem a gúnykacajt,
Mint a harcos a rongyot, mit
A csatagolyó szakajt.
Hiába kerültelek;
Bármit tettem, végre megvan,
Miről már nem tehetek.
Mindenhatóságodat?
Egyszer látni nem elég-e,
Hogy örökké lássalak?
Nem fogod te hallani;
Hogy te ezt nem értenéd meg,
Súgja nekem valami.
A diadal, győzelem,
Arra elég hideg szó is -
Mit neked az érzelem!
Ha szived örülni tud
Hizelgőn csengőbb szavakra,
Tudva jól, hogy mind hazug?...
Jobban szánlak, érezem.
Örömiden szánakozom
Jobban, mint gyötrelmiden.
Tekints végig magadon -
Gyönyörű vagy... az vagy, az vagy...
Oh hisz én jobban tudom.
Szemed oly szépen ragyog,
Tán az égből is miattad
Hullanak a csillagok...
Belehal a gondolat.
Legszebb vagy a teremtésben,
Azért nincs rád hasonlat."
Ládd, mi könnyük e szavak:
Mi sokat akarnak, mégis
Mi keveset mondanak.
Holmi udvaronc legyek.
De nem fáj, vagy nem tudod tán,
Hogy mindez nem a tied?
Van-e benne érzelem?
Boldog vagy boldogtalan bár,
De - egy, örök szerelem?
Elvirágzik a tavasz;
Érzed majd, hogy amit érzünk,
Az mienk, csupán csak az....
Mit majd akkor érezesz,
Az a késő megbánásnak
Keserü fájdalma lesz.
Tűzhegy, mely maga mögött
Üszkeivel betemette
Mindörökre a mezőt...
Mint hazajáró halott
Emelkedik rémes váddal -
Keserű lesz hallanod...
Csak e vád ül le veled
Szembe... szörnyű számvetésre
Az elmult idők felett.
Hol belőle a virág?
És a meleg nyár gyümölcse -
Tolvajok megrabolák?
Hogy ne valljam meg neked.
Ápolod te hiuságod,
Én meg - büszkeségemet.
Őrültté tehetd fejem;
De azért nevetni nem fogsz
Oktalan érzelmimen.
Mégsem olyan mostoha,
Mint e szót igaz kebelből
Meg nem hallanod - soha!
Mit a lázas szenvedély
Átölel, de szerelméről
Vele sohasem beszél...
Emlékezetemben,
Kit sohasem bírtam,
Mégis elvesztettem.
Éjjel fönn virrasztlak,
Nappal megsiratlak!
Nekem minden hangja átok.
Átok nekem az is, ami másnak áldás -
Legyen áldott a kéz, amely nekem sírt ás!
Sötétségben, némaságban.
Sötétség, némaság... menyországa soknak;
Szívemben lobogó lángja a pokolnak!
Talán sohasem lesz hajnal!
Oh ha vele volnék, talán imádkoznám,
Hogy akár a hajnal soh'se virradjon rám!
Ideje már - légy halálom.
Ne ébredjek én föl, róla álmodozva,
Hadd vigyem el képét magammal síromba!
Mint szivárvány után a gyerek.
Ölelő karoddal
Oly közelre látszol:
Mért vagy nekem mégis
Elérhetlen távol?
Mint egy szép szivárvány keleten,
Mely vidám derűt fest
Sötétült vidéken,
Jobb reményt elbúsult
Emberek szivében.
Fölhevült lázongó képzetem,
S majd ha mély örvénybe
Hull alá imádód,
Tova tűnsz, s hogy érted
Halt el - azt se látod!
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És szívem majd megszakad.
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki mégsem mondhatok.
De nem szabad, nem lehet:
Te nem érted, mit jelent ez:
Te e kínt nem ismered.
És mint égő napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:
S volna gúnyod mosolya
Keserü, de gyógyitó ír:
Ne gyógyuljak én soha!
Midőn végkép elgyötör
- Mert utolsó, amit érzünk -
Már utóbb az is gyönyör.
Józan, épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!...
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;
Nincsenek reményei;
Jövőm üres végtelenség -
S nem tudlak felejteni!
Ezt előtted mondanom;
De mit érne? lekacagná
Szavamat a fájdalom.
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden "szeretlek", mit
Hallani fogsz valaha.
Drága ez a diadal,
És rövid - hogy ebbe lelkem
Előbb-utóbb belehal...
Csakhogy szép vagy, szép nagyon.
Szépségedet látom én csak,
Szívedet nem kutatom.
Mit beszél a sokaság;
Szép vagy, arra gondolok csak,
S a szépség tündérvilág.
Kimosolygó csillagot:
Még előbb felhő takarta,
S mégis oly szépen ragyog!
Hol vakító a jelen?
Gondolhatok-e jövőre,
Ha lázban szédelg fejem?
És imád mind, aki lát;
De hogy milyen szép vagy - oh, azt
Mégsem tudja a világ!
Én - csupán én tudhatom;
És oly édes - bár egyetlen -
Szívemnek e jutalom?...
Még bűnöket emleget,
Szépséged napfénye mellett -
Mi hideg, vásott lehet!...
Az is marad életem;
De ez alakos csoportot
Szánom én és megvetem!...
Feszítse meg szívemet -
Odaadom... de belőle
Ki nem tépi képedet...
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet lássam én csak,
Én szived nem kutatom.
Tégedet és a napot;
Egyitekben sem kutatva:
Mi lakik benn, mi ragyog?