Vajda János: Visegrádon
Mit hullajta kemény kőre.
Nem lehet-e letörülni,
Itt marad-e mindörökre?
Ékes fürtje, haja szála...
Úgy viódik vele a szél -
Hogy kitépje, de hiába!
Tornyot, falat rombadöntött,
És nem bírja elragadni
Ezt a vérre száradt fürtöt.
Mint a zápor hull a villám,
Gyújt a kénkő, ragad az ár;
Minden pusztul, fogy a sziklán.
Meg az a szép piros szalag,
Hófehér mell piros vére,
Merre a kiséret haladt.
Feketére soha, soha!
Oly rivó piros maiglan,
Mintha most is egyre folyna.
Vére az ott, szégyenlángja,
Örök néma panaszával
Az itéletnapot várva.
Lesz itélet, nagy itélet!
Jertek ide hallgatózni
S hinni, hogy ha nem hinnétek.
Hold a felhőtornyos égen,
És a föld úgy hallgat, mintha
Féltené őt minden lépten:
Integetnek a bús árnyak,
Mintha valami tilalmas
Nehéz titkot ringatnának;
Sötét száju barlang mormol
Nehéz rémes álma közben
Kisértő véres napokról.
Vaskapuja mégis csattog,
Eszeveszett öreg ember
Vagdalja belé a kardot.
Mire gúnyosan kacagnak
Az erőszak emlékéül
Maig álló délceg falak.
Fogott mégis a sok átok.
Oda van a hatalom, fény.
Oda vannak a királyok.
És most minden olyan néma,
Csak a mélyből egy sohajtás,
Egy nyögés hallatszik néha.
Ide élve eltemetve,
Amit el nem fojthat a sír
Örök halma, sötétsége.
S egy megátkozott reménység,
Mely a vastag éjben egyre
Hiteget, hogy megvirrad még...
Minek állsz te, mire vársz még?
Oh ha neked lettem volna,
Elsülyedtem volna már rég!
Összecsapott volna régen!
Vagy haragos homlokomat
Szétszakítná a düh, szégyen.
Volna bár oly kemény márvány,
Az egek villámesőjét
Csak nevetném, csak kacagnám.
Szeplőit el nem viselném,
Dicstelen, de szennytelenül
Alunnám a Duna medrén...