Vajda János: Harmadik ének
Lettenek egymásnak kenyeres bajtársi.
Hát miért ne? - igaz, hogy amaz cseh volt csak,
- No de nem teremhet mindegyik magyarnak.
Elég volt, de talán sok is dicsőségnek,
Ha valaki büszkén a mellére ütve
Mondta, hogy őt magyar apa-anya szülte.
Mi a tisztelethez igen közel álla.
Kivált pedig mikor megvallotta Béla,
Hogy az Árpádháznak tőrül sarjadéka...
Mert ugy okoskodott helyesen, hogy hátha
Valahol nem nyerne illő tisztességet,
Elviselhetlenül fájna ez szivének.
Majd ha egy dicső tett elárasztja fénnyel,
Hitegette szíve, hősi bátorsága,
Hitte, hogy lesz egykor alkalmatossága.
De imádkozzatok - hogy azt ki ne mondjam.
Vagyok irántatok annyi tisztelettel,
Nem riasztalak el a név-szörnyeteggel.
Béla elbérmálva mondta: Berezina.
És ha úgy tetszik, hát mi is úgy nevezzük,
Bocsássa meg e nyelvbéli gyöngeségünk.
Becsületre, hírre ohajta szert tenni.
Most is szökve jött el az apai háztól,
Lengyel mellett víni tiltva volt apjától.
De nem beszélhete eleget fiának.
Mert egy oly erős vágy támadott szivében,
Melynek vajmi nehéz állni ellenében.
Egy szép lyánya, aki beillett csodának.
Ezt meglátni akkor ejté szerencséje,
Mikor odajára náluk követségbe.
Két kisértő kép jött álmiban eléje.
Elül jött vidámon a lengyel királylyány,
Diadalmas szépség mosolyával arcán.
Siralmas bús képe, kisírt szeme égett.
Fekete ruhában, mint a sötét éjjel,
Mint a hold világa, holt halovány képpel.
Berezina szívén két szellem csatázik:
A jelennek hívó kész gyönyörűsége,
Meg a múlt időnek keserű emléke.
Ez a győzhetetlen uralkodó elem;
Mely örök törvénye a kalmár fejének,
Óramutatója kéjencek szivének.
Jelennel dacolhat csak a halhatatlan.
S hogy az is nem veszt-e, kérdések kérdése,
Jelen örömével síremlék fölér-e?
Benne járatosabb tudós sógorokra.
A puskapor úgyis föl van már találva,
Legynagyobb szükségük tán nekik volt rája.
Jegyesét feledte, s már helyette van más.
S fügét vagy szerelmet nyer-e utóljára,
Majd megtudjuk azt is, várjunk csak sorára.
Hogy elérjek végre hozzád énekemben,
Hogy föllelkesítsen tündéri szépséged,
Bár azt el nem éri semmi földi ének...!
Mieszkó királynak szépséges leánya.
A rád emlékezés gyönyöre, hatalma,
Lészen énekemnek bőséges jutalma.
A fiatal erdőn mondhatlan bübáj van.
Az ember mikéntha lépne a templomba,
Hol is a természet menyegzője volna.
Lombon és bokorban igent mondanak most.
A tavasz meghódol a legszebb lovagnak,
Útja tetőpontján tündökölő napnak.
Melyre szűzi keblét a bimbó kitárja;
Ilyenkor a szellő halk lengedezése,
Gyönyörrel tölt erdő keble pihegése.
Hallható a kakuk vidor huintása.
(S csak midőn az árpa lemunkálva rendre,
Némul, belefúlva a gyönyörtengerbe.)
Illatot lehellő rengeteg zöldellett.
Tele mindennémű vaddal, vadvirággal,
S átalján az erdő minden pompájával.
Kedves vendégivel gyakoron vadászni.
Alja buja zöld fű, mert nem jára erre
Ostoba juhnyájnak irtó sáskaserge.
Nagyszerü vadászat vala belsejében.
Riad a vadászkürt, az erdők harangja,
Jeladólag tovább-tovább adogatva.
Erdők istenének ünnepe lesz benne,
Ki ha a vadászok kérelmit hallgatja,
Lesz ma néki számos véres áldozatja.
Kihímezte harmatgyöngyök ezerével.
Melyeket mig a nap sorra le nem csókolt,
Vadüzők céljának kedvező idő volt.
Gyilkos fegyverébe a föld zsarnokának.
Asztalhulladékkal fizetett szolgái,
Űzik a futókat hűséges kutyái.
Ez öröktől fogva a természet rendje;
Róka, sas a nyulat, más vadállat meg mást
Gyilkol - és az ember? - valamennyit s egymást.
Utána a félig repülő szarvasnak,
Mely midőn eltikkad oldalán lövéssel,
Hátravág az ebhez nemes megvetéssel.
Néma lihegéssel vaddisznót kergetnek.
S ha beérik, füle tövébe ragadnak,
Mig a vadász kése véget vet a harcnak.
Testnek és léleknek épületes játszat;
Sőre ifju harcra képző iskolája,
És a meglett bajnok legnemesb kockája.
Mindazáltal mostan nem vegyült beléje.
Az erdőnyíláson kifelé a várnak
Ment, hogy megmutassa magát a királynak.
Kis kerek tisztáson valami neszt érez;
Mézzel illanó méh, forró szárnyu szellő,
Vagy suhogva szálló gyilkoló nyilvessző?
Melynek ütött sebén édes fájdalom van;
Fonva a legforróbb mennyeibb sugárból:
Leányszemből, mely most Bélára világol.
Mely ha összeforrad vérével szivednek,
Boldogítja azt, de jaj örökre néki,
Ha onnan kegyetlen csalódás kitépi.
Epret és virágot szaggató királylyány
Csillagos sötét éjszeme villantotta
A nyilat, mely Béla szivét áthatotta.
Fegyveres cselédek őrizetét állják.
Két palotaleány volt mulattatója,
Szépek - ha mellette nem állottak volna.
Számoló elmétek rabjai - hiszitek,
Hogy a szerelemhez hónapok, esztendők
Kellenek - biztosnak látva a jövendőt?
Mást szeretni tudtok csupán fejetekkel,
Érzelmeitekről miért szólna a dal,
Ki lehet fejezni kereken számokkal.
Egy a szerelem az első pillantással!
Nem üt meg a villám, ha dörögni hallod,
Nem szeretsz, ha nem gyujt első pillanatod.
Mert meg volt meredve két szeme pillája.
Önmagát és mindent elfeledve néze,
Illik vagy nem illik? - nem jutott eszébe.
És ha volt, mi csodás volt a foglalatja?
Mindent-mindent, csupán ezt ne kérdezzétek,
Vagy erőtlen holtan fogyjon el az ének!
( - Valaminthogy kettő fölösleg is volna - ),
Valamint e napnak milliom sugára
Megszámolhatatlan elhat a világra:
A szerelem, ez az egyetlen, forró nap,
Melyből kilövellő fényes gondolatok
Mint a nap sugári - megszámolhatlanok.
Levegőben, földön, templomban, bokorban
Világ kezdetétől világ enyésztéig
Örök dicsőségét szünetlen dicsérik:
Egy szó, mit a szív mond dobogva: "szeretlek",
Hogyha nem szerettél, nem imádkoztál még:
Szerelem hijával nincs hit, nincs reménység.
Imádkozás vágya szállt le a szivére,
Úgy szerette volna mondani - szeretlek,
De a szót tartotta oly igen kevesnek.
Most ohajtlak még csak - irtó veszedelem!
Ami rettentő és miben ártalom van,
Ember és szörnyekben, földön és pokolban.
Győzzelek le mind, vagy érjen el halálom.
S majd ha ajkim e szót szeretlek - mondják ki,
Legyetek szavamnak tanubizonysági!..."
Forditotta a jó alkalmat javára.
Mint már osmerős a lyány elébe lépett,
S kezde véle síma hizelgő beszédet.
Beszélt egyremásra tüzesen, majd halkal;
A királylyány látszó örömmel fogadta,
Mialatt Bélára gyakoron pillanta.
Nagy utam volt, mégis oly kevés előttem:
Mert hiszen tehozzád mindig közel voltam,
Mindig előttem volt képed a távolban.
A szerelem csupán maga véghetetlen?
Útak fáradalma, a test szenvedése
Sovárgó szivemnek csak könnyebbülése."
- Mialatt Bélának vére forrt-lázonga - ,
De ijedt szemekkel a palotalányok
Rémületes zajra összesikoltának.
Mintha buzogánnyal vernék a harasztot,
Valaki azonban aratná a fákat,
És azok egymásra törve hullanának.
Sebtibe lováról fa mellé ugort át,
És azt jobb kezével hatalmasan rázta,
Hogy levele, makkja sűrün hulla rája.
- Egyszer csak emeli magosra a bárdot-
Mint az éjszakában csillagok hullása,
Oly sebes volt bárdja éle villámlása.
Béla bárdja élén még csak vér se látszott;
Mert amint a vadkan fejét szétütötte,
Még azután mélyen lemerült a földbe.
Rettenetes volt az pallosagyarával;
Mikor a bokrok közt csörtetett rohanva,
Inkább bősz bivalynak gondolhattad volna.
És Bélára gondolt - borsózott a háta.
Titkos irigységgel sisak alól néztek
Béla termetére egynémely vitézek.
Vagy a zömök tölgynél erősb a jegenye?
Könnyen ingó karcsu derekát bámulták,
Mások a keleti, drága fényes ruhát.
Lelke mélyén harag förgetegét hordván;
Haragos mindenre, főkép önmagára,
Nagymihaszna hízó domború hasára...
Nevezi az ország renyhe hájhalomnak.
De nagy akadék is az a has valóban
Szerelemben úgy, mint harcias dolgokban.
Most csupán hasának teherhordozója,
S emiatt mindegyre veszti a csatákat,
Nem csekély kárára a lengyel hazának.
Ellene fölkelnek. Igy a pomeránok.
Kiknek hogyha szörnyü vezérére gondol,
Nem maradhat menten szíve borzalomtól.
Ma a búcsu - holnap indulásuk napja.
Merőtüzü ifjak, vérmes nagy reményük,
Csak ő érzi, hogy már nem méltó vezérük.
Gondjai ködében ez a reménycsillag.
Mintha sejtené, hogy el nem veszhet ország,
Melynek ily szép nemtő ékesíti trónját.
- Haloványult ajka, mint fogyó szivárvány
Kérdezé mi lelte - hanem megelőzve
Válaszát, egyszerre Béla állt előtte.
Tavaszkor az első fülemüleszónál?
Tán az ébredő nap hajnalsugár-ujja,
Mely az alvó földet fölébreszti újra?
Mégis szebb volt Richsza arca elpirulva;
Mert amint most Béla szemébe pillantott,
Arca oly piros lett, mint előbb halvány volt.
Arca először lesz majd piros, majd halvány,
Pirulása okát alig sejti, érti,
Holott ahol el sem pirult, ott is érzi...
- Hogy megijed tőle - oly erőset dobban...
És érezve fájó sugarat szemében,
Földre süti azt, nem tudva, hova nézzen?
Mindig kevesebbet mondanék csak nálad!
Avvagy a teremtő mikor megteremtett,
Nem-e önnönmagát multa fölül benned? -
Volt az a pír, melytől ége Richsza arca;
Béla látta - szemét de lekapta róla,
Hogy eszébe jusson mondanivalója.
Magyarok földjéről vagyon érkezésem.
Azért ki s mi vagyok? mondanom mit érne,
Messziről jött ember lel kevés hitelre.
Menhelyet remélő egy időre nálad.
És hogy e jóságod meg is érdemeljem,
Hadakozni engedj érted a seregben."
- Mialatt bámult a körülálló népség - ,
Szót várt a királytól, de hiába vára,
Mert soká nem jött szó annak ajakára.
- Való ami való - ugy meg volt lepetve,
Hogy őtet magát s az egész jelenséget,
Egy darabig vélte tündér tüneménynek.
A király zavarát észre nem is vette.
S minden, amit láttak Bélán, volt bübájos,
Termete s átalján mindene szabályos.
Mely fölött kócsagtoll dacol a szélvésszel.
Szög szemölde rejti szeme játszó fényét,
Mely lesujt vagy derít, mint a jó reménység.
Irigyei hazaföldjén is valának.
Igaz, hogy sokat is szenvedett érette,
Mert szemével már sok szép leányt megverte.
Viharos tetőin növelé a Kárpát.
Ott sok erős szélnek próbáit megállta,
Míg belé szerelmes bajnokkéz levágta.
Jobb felül kiduzzad, nem térvén alája,
Egykor fejedelme volt ádáz fajának,
Örökszabad síkján forró Afrikának.
- Egy oroszlán tigris fejébe harapva;
Görbe kardja balján lógg le kényeskedve,
Csengve, mintha mindig harcra volna kedve.
S a buzogány - bízva öreg Hadonárra.
Ezekkel mellvértet, sisakot tör össze,
Avvagy emberirtó vadat útjaközbe...
"Magyarok jó hírét gyakoron hallottam;
Bárki légy - mint külsőd, tartásod mutatja,
Királyi vérnek vagy bizonnyal magzatja.
Melynek most szüksége van jó hadfiakra;
S mert vitézim holnap hadba elindulnak,
Jöjj, osszad velünk meg kenyerünk s borunkat."
És vidám beszéd közt föl a várba mentek;
Hol az érkezőket várta rakott asztal,
Étel-ital s minden földi jó malaszttal...