Vajda János: Negyedik ének
A vitézek, noha fáradtak valának,
A vacsora végén pendülő zenére
Mindegyiknek újjászületett bő vére.
Határnapja van a harcba-indulásnak.
Különös, hogy aki halni indul s ölni,
Előtte való nap nem is tud gyülölni.
A vizesés szörnyü torkához közelgve
Sebesebben halad, majd szilajon rohan
Kétségbeesetten - visszahozhatatlan:
Minél közelebb a vész, sietnek élni.
- S elképzelve hogy tán utójára látja,
Kedvese is inkább rásimúl karjára.
Szép rimekben lantos ifjak énekelik.
Szíve földobog rá mindegyik vitéznek,
És hasonlók lenni nemes vágyban égnek.
Essetek kétségbe inkább a jövőtől:
Nem rajzott az eszme hajdan a fejekben,-
De a szív erősebb, jobb volt a kebelben.
- Jön-e idő, mikor nem lesz az, ki tudja?-
Ám ha a gyülölség az emberkebelnek
Örök istenátka, mit ki nem téphetnek:
Egyenlő fegyverrel rontva ellenére...
És elesni, halni tudjanak nyugodtan,
Nem átkozva istent, világot magokban.
Az ok és a fegyver - ebben a különbség.
Egykoron gyülöltek szerelem s hazáért,
Most gyülöl az ember egyenest magáért.
S te sivatag jelen alattam - sülyedj el!
Szebb a mult - legalább hős volt benn az ember,
Nem pénz volt a bálvány, nem csalás a fegyver...
Ép ezért egymással gyakran összevesztek.
És így Berezina már gyülölte Bélát,
Mivel Richsza s Béla sziveikbe bélát.
Hogy megérti minden, bárhol a hazája!
Mialatt végezték a jó estebédet,
Béla már Richszától minden jót megértett.
A király lyányának egy pillantására.
Kapott is mindannyi egy-egy pilanatot
De csak olyat, melyet mindegyik láthatott.
Az amolyan félénk, titkos, lopva ejtett,
Félve találkozó a rokon sugárral,
Ilyeneket váltott Richsza is Bélával...
Önmagát biztatva, majd kétségbeesve,
Már csupán a harcok viharát ohajtá,
Mely avvagy szerencsét, vagy halált hozand rá!
Vitézek maradtak bortölt serlegekkel.
Ittak - legelőször persze a királyért,
Azután Lengyelhon legszebb leányáért.
Menyország-nyitó volt utána a mámor.
A bor nem hiába gyermeke a napnak,
Benne sugarának bűbájai vannak.
Azon át néz a nap le a sötét földre,
Igy a vitézek a mámor fátyolán át
Az ellen hadát csak kicsiségnek látják.
A pomerán vezér rettenetes képe.
"A haddal magával - szólt ez így hozzájuk - ,
Ha isten segít, majd valahogy elbánunk,
Ki lesz, aki Mervát leteríti földre?
Tudom, hogy hazánkért halni készek vagytok,
De mit ér, ha egyig kezétől elhaltok?-
Nem sereggel, csak egy vezérrel van dolgunk.
Ki míg életben van, hada győzhetetlen,
Valamint, ha elhal, meghódolna egyben."
Kinek harag, kinek szégyen ült arcára.
Megzördült a fegyver, s nagyobb számmal voltak,
Kik önerejükben bízva hánykolódtak.
Róla szájrul szájra histórják kerengtek.
Sok vitéz vítt avval nevezetes harcot.
De mind belehalt, vagy vallott nagy kudarcot.
S hogy előtte rémlett Merva hős alakja,
Titkos öröme volt gerjedő szivének,
Melyre hajaszáli fölemelkedének.
Tervet szövögetve ezeket gondolta,
És mivelhogy már a győzelemre gondolt,
Gondolatában a koszorú is ott volt.
Az ő koszorúja a királykisasszony.
Elindulta előtt látni ohajtotta,
De sehogy nem ötlött most eszébe módja.
Bóbiskolt a lámpa aluszékony fénnyel.
Jobbadán távoztak már mind a vitézek,
Vagy ültő helyükben elszenderedének.
Föl s le nyugtalan járt sok üres szobákon.
Végre selyemszárnyas függöny-ajtó mellett
Csöndesen megállt és merő figyelem lett.
Hajnali langy szellő vagy lehellet-é ez?
Szellő az bizonnyal, mit hajnal sohajtott,
S a természetben fölgerjedő vágy hajtott.
S szárnyai szétválnak a selyemfüggönynek,
S azon át még egyszer rövid pillanatra
Alvó kedvesének látszott ékes arca.
És hallotta forró keble lángsohajját,
Mely "szeretlek" szót vitt láthatatlan szárnyán,
Magyarázatul hó karjait kitárván...
S már a szellő nem is könyörüle rajta,
Újabb kedvezésért bármi szépen kérte,
- Mert az lepihent - tán a gyönyörű képre.
- Egyszerre csak szólal öreg Hadonárja,
Okolja a várni türhetetlen Tátost,
S mert vele már nem bír, menni kéne már most.
Választott vitézi Mieszkó királynak.
Hivogat a kürt, vad paripák nyerítnek.
Zörrenése hallik acél fegyvereknek.
Lyánya búcsut int a palota-erkélyen,
Csikorog a kapu, s azon dübörögve
Indul a derék had le a zöld mezőre,
- Melyeket vezetnek országnagyok, bárók -
Bókolása között nemzeti zászlónak
A királyt üdvözlik, s véle csatlakoznak.
Porfelhője között széles országutnak,
Melyen át fegyverek ezere csillámlik,
Midőn tetejökben nap sugara játszik.
Méhökben haragvó villámmal rakodva;
Elsötétül a táj, merre áthuzódnak,
S keble elszorúl a félénk földlakónak.
Ha látja, hogy szelek más vidékre viszik.
És csak a távolból nézve bősz haragját,
Tiszteli magában isten akaratját.
S határában voltak Pomerániának.
Gyönyörű sík volt ez, eltekintve rája,
Béla csak fájóbban gondolt szép honára.
Ügetés közben - , mit szólsz e tartományhoz?
Ugy hiszem vitéznek jók a pomeránok;
Mert vitéz nép szokta lakni a sikságot,"
"Hej tán voltam is már hajdant e vidéken!
Mikor a világot jártuk hadakozva,
Haza dicsőséget s gazdag zsákmányt hozva.
Csak az tarta vissza, hogy tovább nem mentünk.
Szerették e földet akkor is apáink,
Szapora füvében híztak paripáink.
E volt a mondása az erős Botondnak.
Emlékezem: szőke izmos népek lakják,
A kelevézt, dárdát szerencsével hajtják.
Ha akartunk győzni: hogy minek születtünk.
Hanem azért végre csak levertük őket,
- No de minek bántom a szép mult időket!"
Értenek világos szabad mezőségre.
Egy kiáltás hangzott szanaszét: "ellenség!"
Mely után viszont lett hirtelen csöndesség.
Mintha akaratlan mind egyet gondolna;
Csak a szívek vertek gyorsabb, hangosabban,
Melyek fenekén most ezer érzelem van.
Bosszuálló sötét vihar közeledtén,
Mikor a föld mintha elkészülve várna
Az uralkodó ég sujtoló nyilára.-
Elsohajtva hozzá kegyetlen távolból.
Egy pár óra, s talán távolabb lesz tőle,
S a végső fohász is kiszakad belőle.
Kivánatos a kéj, s kedves ez az élet.
Szép a virág, szép a napsugár, a pajzán,
És még a halál is szép az ifju arcán.
Már jótétemény s nem áldozat a halál.
Hazáért csak az hal, ahol a kebelben
Vesztenivalóként él még a szerelem.
Melyet zivatarnak vad keze levágott,
Az öreg nem hal meg, csak lehull magától,
Mint aszott gyümölcs lehull az életfáról.
Dagadó kebellel vezérlett csatába,
Diadalkapukat épit képzelegve,
Megdöbbent szívét még keményebbre edzve.
- Mint a sas, mely pihent kőszálon, nyugodtan,
Verebet pillantva kiterjeszti szárnyát,
Hogy sebes röptével győzze meg prédáját-
Kiterjeszti széles, rendes csatasorban,
S mérsékelt menetben indul ellenére,
Az pedig bevárja készen, közelébe.
A jeladást várta csak az elszánt lengyel.
Markolaton volt már keze a vitéznek,
Hogy bemutathassa kardját a napfénynek,
Két lovag az ellen hadából kiválva,
Követségi jellel, fehér lobogóval
Közelg a királyhoz, ki előbb igy szólal:
És megtérve jöttök békét kunyorálva?
Ám a megtérésnek szivemből örvendek,
De föltétlenül ne várjatok kegyelmet."
Szólt az egyik követ héjázó beszéddel.
"Jó király, egy kissé korán vagy kegyelmes,
Még a te kegyelmed senkinek sem kedves.
Vagyunk-e szorulva esedező szóra?
Számra és erőre - semmiben sem enged
Bármibe kerülne - hadunk a tiednek.
Egész álló nap tán vért hiába ontunk.
Külön istenünkért küzdenénk mindketten,
S azok nem engednék magokat egykönnyen.
- Kit most egyedüli urunkul tisztelünk-
A csatának könnyebb végzését kivánja,
Ha valaki véle párbajra kiállna.
Annak drága vérét mostan megkimélhedd.
Állj ki véle magad, és ha őt levágtad,
Seregünk és népünk hódol koronádnak,
Őt uralkodónak ösmerje el néped.
Kivüled vezérünk mással is kimégyen,
Csakhogy az vezéri - főuri vér légyen."
Király és vezéri szótlan összenéznek
Mintha valamennyi kérdené magától,
Vajjon fél-e vagy nem a nagy pomerántól?...
Mostan újra meg lett volna zavarodva.
De kitérő válasz, - vagy, ha épen nincs más,
Nála mindig készen áll az elhalasztás.
Felelek azonnal uratok kértére."
Kopjavetésnyire hátrált a két követ,
Súgva-búgva fujván egymás közt a követ.
Maga körül gyüjté s hozzájuk beszéllett.
"Lovagok, vitézek, figyeljetek szómra,
Irányzom beszédem egyedül a jóra.
Kihivásának nem szabad ellenállni.
Bárha ránk hátrányos vagy veszélyes volna,
Lovag-kötelesség már ezt parancsolja.
Még ez sem lehetne olyan égő szégyen,
Mintha ezereink közül egy se válna,
Aki ez egyetlen bajnoknak kiállna.
Kivánatos inkább mi részünkre volna.
Ha Mervát elejtjük, mondhatom bizonnyal,
Hogy serege, népe meghódol azonnal.
Keresztény vallástól nem iszonyodnának,
Csak makacs vezérük erős akaratja,
Mely őket pogány hit bilincsein tartja.
Istenem s hazámért bátran síkra szállnék,
Ám de tán nem szégyen vallanom előre,
Hanyatlottam immár korra és erőre.
Bizonyos halálra is örömest áll ki,
Ha dicső halála hitre vagy a honra
Üdvösséget avvagy dicsőséget hozna."
Lelkesült rivalgás támadott mellette;
Sok vitéz megütve kardja markolatját
Jelentette, hogy kész fogadni a halált.
"Örömömre szolgál, hogy nem csalatkoztam.
Ámde tőlünk most a haza nem azt várja,
Hogy valaki menjen bizonyos halálra.
Kinek párja tán nincs a földkerekségen.
Ellenségem ugyan a pomerán órjás,
De most káros volna az elbizakodás.
És meghányja-vesse elejét utóját.
Itt a halál szégyen, és egy nemzet átka
Kisérné a bukott vakmerőt sírjába..."
Lesz-e és mi lesz a felelet szavára.
Hallgattak, tünődtek, mig a csöndességet
Megtörvén egy éltes bajnok igy beszéllett:
Szólni hozzád, - én a nagy csatát ajállom.
Nagyján ösmerem mind fogósb ifjainkat,
Egyre most az ország sorsát mégse bízhadd.
Való, ami való - nincs soraink között.
Ezt én mondom, aki vitézebb, jobb népet
Honfitársaimnál soha nem ösmérek."
Szavainak vala tanubizonysága.
Éltüket nem félték a lengyel vitézek,
De mindegyik félt kárt tenni nemzetének.
Még csak szoktatóba hozta harcra őket.
Szép sudár legénykék - hanem még erőre-
No, csak várniok kell egypár esztendőre.
A király - nem adva föl a reménységet.
És amint szemével Bélát föltalálta,
Föléledt szívében hite, bátorsága.
Nem igérkezik-e valaki előtte?...
Már a király ajkán volt a szó, hogy híjja,
Midőn ép elébe álla Berezina,
S csak kevésbé mult, hogy el nem lőn fogadva.
Ámde most Bélának eszébe jutottak
A szerelemesdő hizelgő szép szavak,
S melyeket látszólag kedvesen vett Richsza.
S fölbillent sisakja meredő hajától,
Sötét szeme lángolt nagy indulatától.
Engedj küzdenem az óriással érted.
Őt ugyan ösmerni még szerencsém nincsen,
Csak annyit tudok, hogy ember és nem isten.
Hogy e párbajtól függ országod, koronád.
Ám ha van, ki magát érdemesbnek tartja,
Jöjjön és hadd lássam, erősebb-e karja?..."
És igéretet tőn azonnal Bélának,
Hogy ha szerencsés lesz páros viadalja,
Pomeránok földjét jutalomul adja.
Kifogást ne tegyen eltitkolt nevére,
Legott fővezérnek kinevezte őtet,
- Vigye hirül neki rögtön a két követ.
Harc idejét szabta másnap hajnalára;
Éjre pedig a két had vonuljon hátrább,
S köztük a szabad tért táborőrök járják.
Lengyel had szerencsét ohajta Bélának.
Mert hazájuk sorsa bízva volt kezére,
Senki irigységet iránta nem érze.
Közepette a víg, zajos sokaságnak.
Csak egy szemben égett sötét boszu nyila:
Ez a büszkesége-sértett Berezina.