Vörösmarty Mihály: A BUCSUZÓ
A BUCSUZÓ
Mint kit a halál hatalma
S ösmeretlen sors elébe
Úgy megyek ki most körödből
Fájdalomnak és örömnek
| E világból elszakajt, |
| Messze választ, messze hajt: |
| Lelkem elhalván bele, |
| Kínos édes lakhelye! |
Ámbár most csak fájdalomnak,
S benned jó reményem semmi,
Mégis összetört lelkemnek
Tőled gyászban és keservben
| Nem örömnek helye vagy, |
| Veszteségem súlya nagy, |
| Elfojtott nyögésivel |
| Szívszakadva megyek el. |
Oh itt keltek, itt szövődtek
Itt repestek, itt enyésztek
Őket egy szem villanása
S ismét egy szem fordulása
| Életem reményei, |
| Tarka álomképei. |
| Alkotá és nevelé, |
| Összedúlá, temeté. |
A tiéd, szelíd leányka,
Volt az, melynek változásán
Gondolád-e, hogy ha édes
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
| Bájt sugárzó szép szemed |
| Lelkem testem így eped. |
| Hódolással rám tekintsz, |
| Melynek vége-hossza nincs? |
Mennyet a magas boldogság
Poklot a kín, átok, ínség
Gondolád-e, hogy mosolygó
És enyelgő, édesítő
| Minden fellengésivel, |
| Szemfogó mélységivel? |
| Ajkaidnak hangjai, |
| Tetteidnek bájai |
Nem hatóbbak nem nyomosbak,
Melyeket ha már megúntál,
Nem tudád-e, hogy minden kis
Melyet adtál, bűnné lesz, ha
| Mint szelek fuvalmai, |
| El lehet fordítani? |
| Hajlandóság s kegy jele, |
| Visszaandalogsz vele? |
Nem tudád; mint zöld mezőben
Mely után a kis fiúnak
Egy bokortól más bokorhoz
És ha űzőjét kicsalta
| Könnyen élő szép madár, |
| Szíve, szeme, lába jár, |
| Fut, forgódik, meg-megáll, |
| Énekelve tovaszáll: |
Úgy jövének enyelegve
És kicsalták rejtekéből
A reménynek és kétségnek
A gyönyörnek, gyötrelemnek
| Könnyű pillantásaid, |
| Szívem égő vágyait: |
| Fájdalmát és örömét, |
| Áldó, féltő szellemét. |
Mégis mind ez érzelemben,
Boldogabb is, gazdagabb is,
Vígan lejtve, gondfelejtve
S áldást hangzó énekimtől
| Szép szemednek fényinél |
| Mint ki kincsben, hírben él, |
| Bujdosám a ligetet, |
| Zengett nyúgat és kelet. |
Most mint a vad rengetegben
Akkép állok elhagyatva
Láthatárom éjfél, s benne
Óriási rémmé nyúlván
| Áll a gyermek egyedűl, |
| Szép szemednek fényitűl: |
| Elmém kedves képei |
| Lettek ijedelmei. |
Elszokám már a világtól,
Bús setétség s elhagyottság
Mint egy égre nőtt vadas bérc
Bár szaladjak, bár pihenjek,
| Mély homály az én napom, |
| Éjszakám és hajnalom. |
| Űl a bánat lelkemen, |
| Súlya ott nyom szűntelen. |
Fáj, ha benne háborognak
Fáj, ha őket ostromolják
Mégis a föld nem szakad le,
A magas menny nem borít el:
| A szív tépő vadai; |
| A tüz-elme nyilai. |
| Merre hordom terhemet, |
| El kell vinnem részemet. |
Elviszem! de mért, ah mért itt
Itt, hol sírtam, és örűltem,
Máshol fájni fog testemnek
Ah de menni kell - leányka!
| Nem találok temetőt, |
| Hol vesztemre láttam őt? |
| Még a föld is, mely temet; |
| Áldjon isten tégedet. |
Börzsöny, 1825. október
