A védelmi rendszer
A védelmi rendszer
A védelem arra a kb. száz végvárból álló várláncolatra támaszkodott, amelyet a déli védelmi vonal összeomlását követően, illetve a 16. századi török várfoglalások után a 16. század második felében a király és a rendek építettek ki közös erővel, s amely a dalmát tengerparttól kiindulva immár az ország belsejében félkörívben húzódott egészen Erdélyig. A végvárrendszer gerincét néhány fővár alkotta, mint pl. Kanizsa, Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger vagy Várad. E várakat – itáliai hadmérnökök vezetésével – a modern várépítészeti követelményeknek megfelelően ó- és újolasz stílusban képezték ki. Az ostromló seregek ágyúi ellen védtelen gótikus tornyokat lebontották, a falakat megerősítették, a falból kiugró ún. füles bástyákat emeltek, amelyekből oldalazó tűzzel a bástyák közti falszakaszt is védhették. A fontosabb erősségeket több ezres őrséggel, megfelelő számú és kaliberű lövegekkel látták el. A fővárak mögött számos másod- és harmadrendű várat, palánkot építettek. A palánkok falait cölöpök és vesszőfonások közé döngölt, több méter vastag földből készítették, majd kívülről sárral betapasztották. A végvárakkal kapcsolatos ügyeket a Károlyvárosban, Varasdon, Kanizsán, Győrött, Érsekújvárott és Kassán székelő főkapitányok intézték, akik elvben az ország fővezére, a nádor alá tartoztak, de a gyakorlatban az Udvari Haditanács alá voltak rendelve.
Mivel a jobbágykatonaság és a nemesi bandériumok a Magyarországon berendezkedett oszmán erők ellen is elégtelenek voltak, a német birodalomból és az örökös tartományokból kellett idegen csapatokat behívni. E csapatok felett az Udvari Haditanács rendelkezett, amely – kivált a nádori méltóság betöltetlenségének idején – a magyar katonaság fölé is fokozatosan kiterjesztette befolyását. Magyarország a segítség fejében tehát kénytelen volt lemondani nemzeti önállóságának legfőbb zálogáról, a pénz- és hadügyek feletti szabad rendelkezésről.
