Pártviszonyok, törvényalkotás
Pártviszonyok, törvényalkotás
Az 1861-es országgyűlés két pártja, a Határozati és a Felirati Párt nevében ugyan megszűnt, de gyakorlatilag ez a két alakulat vált a dualizmus kori pártok elődjévé. A Felirati Párt utódjaként jött létre a Deák-párt, amely a kiegyezés megalkotóit és támogatóit tömörítette. Nagyobbrészt ide csatlakoztak a volt konzervatívok is. A párt a polgári magyar nemzetállamnak a kiegyezési rendszer keretei közötti kiépítését vallotta programjául. A Határozati Párt nagyobb részét tömörítette a Tisza Kálmán vezette balközép. A balközép elfogadta a kiegyezést és a közös monarchiát mint realitást, de "tisztább", az 1848-ashoz közelebb álló rendezésre, perszonálunió kiépítésére törekedett. Követeléseit az 1868. április 1-jei "bihari pontokban" fogalmazta meg. A balközép önálló magyar hadsereget, pénz- és kereskedelemügyet, a közös ügyek és a delegációk megszüntetését követelte. Szintén a Határozati Pártból alakult ki a szélsőbal, amely a teljes függetlenség programjának talaján állott. 1868-ban ez az alakulat Országos 48-as Párt néven szerveződött tényleges politikai párttá. E három jelentősebb párt közül a legképlékenyebb a balközép volt, innen volt a legkönnyebb az "átjárás" a többi pártok felé. Arra nem sok lehetőség volt, hogy akár a balközép, akár a szélsőbal kormányra kerüljön; az 1867 utáni években viszont a kormánypártnak számító Deák-párt népszerűsége is egyre csökkent. A kormányzati válsággal fenyegető bomlási folyamatot a Deák-párt és a balközép fúziójával létrejött Szabadelvű Párt megalakulása hárította el. Tisza Kálmán "szegre akasztotta" a bihari pontokat; cserébe a balközép tagjai is a kormányzati hatalom közelébe kerültek. A Szabadelvű Párt létrejöttével tizenöt évre stabilizálódott a kiegyezés politikai rendszere. Tagjai a kiegyezési rendszer mindenáron történő fenntartását tekintették feladatuknak, s Tisza Kálmán úgy vélte, ennek biztosítása érdekében minden eszköz megengedett. A közigazgatás feladata elsősorban a kormánypárt választási győzelmének elősegítése volt, s ebben az időszakban vált bevett politikai gyakorlattá a választások manipulálása.
A Szabadelvű Párt megalakulásával párhuzamosan létrejött a Sennyey Pál vezette Jobboldali Ellenzék és a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt. A Jobboldali Ellenzék és a Szabadelvű Párt kilépett tagjaiból 1878-ban újabb, jobboldali ellenzéki párt alakult Egyesült Ellenzék néven, gróf Apponyi Albert vezetésével. A parlamenti pártok tagjainak többsége a liberalizmus eszmerendszeréhez kötődött, ezért vitáik jobbára közjogi jellegűek voltak. Mindez azzal járt, hogy egy idő után úgy tűnt, a közjogi kérdés a magyar politika alapkérdése.
A kiegyezés utáni korszak törvénykezésének két legjelentősebb alkotása Deák, illetve Eötvös nevéhez fűződik. Az 1868. évi 44. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában viszonylag széles körű nyelvhasználati jogokat biztosított a magyarországi nemzetiségek számára. A törvény egyedül a magyart ismerte el politikai nemzetnek, államnyelvként a magyart jelölte meg. Ugyanakkor a törvényhatóságok belső ügyvitelében, egymás közti levelezésében, az alsó fokú közigazgatásban és a bíróságokon a nemzetiségek nyelve is használható. Az állam köteles volt gondoskodni arról, hogy minden nemzetiség a saját anyanyelvén képezhesse magát az alsó- és középfokú oktatásban. Magánszemélyek, községek és egyházak nemzetiségi iskolákat, kulturális és gazdasági egyesületeket alapíthattak. A törvény európai összehasonlításban is kiállta a próbát. Más kérdés, hogy az 1875 utáni kormányok több esetben korlátozták és akadályozták a törvény végrehajtását.
Az Eötvös József által megalkotott népiskolai törvény (1868. évi 38. törvénycikk) általános tankötelezettséget vezetett be hattól tizenkét éves korig; intézkedett a községi népoktatási intézetek felállításáról, az iskolák állami felügyeletéről, s kimondta, hogy minden diák "anyanyelvén nyerje az oktatást". A törvény révén a századfordulóra jelentősen sikerült visszaszorítani a magyarországi analfabetizmust.
A magyar parlament törvényalkotási munkájának jelentős részét tették ki a gazdasági, közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszer átalakítását célzó törvények. A közigazgatási jellegű törvényekben egyre inkább érvényesültek a kormányzat centralizáló törekvései, s egyre több olyan biztosíték épült e rendszerbe, amely a kiegyezés fenntartását, a magyar szupremácia megőrzését segítette elő.
Báró Eötvös József, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a népiskolai törvény megalkotója
