A külpolitika
A külpolitika
A külpolitika céljai közé tartozott a részleges területi revízió biztosítása. Ugyanis a fegyverszüneti szerződés semmisnek nyilvánította az első és a második bécsi döntést, Magyarország kénytelen volt visszavonulni az 1937. december 31-e előtti határok mögé.
Jugoszláviával szemben nem támasztott területi igényeket a magyar kormány, és gyorsan kiderült, hogy a magát szövetséges hadviselő félként elismertető Csehszlovákiával szemben nincsen esély a határmódosításra.
Némi reménnyel kecsegtetett viszont Erdély kérdése, hiszen a román fegyverszüneti szerződés szövege nyitva hagyta a területi rendezés kérdését. Azonban a magyar elképzelések megvalósításához nem sikerült külföldi támogatást szerezni. Bár a Nagy Ferenc miniszterelnök által vezetett kormánydelegációt viszonylagos rokonszenvvel fogadták Moszkvában és Washingtonban is, és a revízió kérdésében biztató jelzéseket kapott, a Külügyminiszterek Tanácsának 1946-os párizsi találkozóján úgy döntöttek, hogy Erdély egésze Romániához kerül. A döntés megdöbbentette a magyar politikai elitet, és sokkolta a közvéleményt, amelyet a magyar reményekről korábban optimista módon tájékoztattak.
A döntés hátterében az állt, hogy Moszkva már 1945-ben Romániának ígérte Erdélyt, részben az 1944-es román kiugrás miatt, részben mert Bukarestben már 1945-ben a Szovjetunió által kijelölt Petru Groza került hatalomra. Az Egyesült Államok pedig, bár rokonszenvezett az igazságtalan határ módosításával, sőt politikai okokból kívánatosnak tartotta volna a magyar igény részbeni teljesítését, nem kívánt nyíltan szembe kerülni Moszkvával ebben a nemzetközi szinten viszonylag jelentéktelennek tartott kérdésben.
Legalább ilyen súlyos problémával kellett megbirkóznia a magyar diplomáciának a csehszlovák lakosságcsere ügyében. Csehszlovákia a kollektív felelősség elvének jegyében a német kisebbség mellett a magyartól is meg kívánt szabadulni. A szövetségesek döntése értelmében a német kisebbséget kitelepíthették – erre egyébként Magyarországot is kötelezték -, a magyar kisebbségre nem vonatkozott hasonló határozat. A csehszlovák vágyálmot, az "egységes nemzetállam" létrehozását így tehát a magyar kisebbség jelenléte akadályozta.
Az 1945-ben nyilvánosságra hozott Kassai Programban olyan elnyomó intézkedéseket foganatosítottak a magyar lakossággal szemben – többek között megtiltották a magyar nyelv nyilvános használatát, leállították a magyarok nyugdíjának a folyósítását, elbocsátották a magyar származású közalkalmazottakat és munkásokat -, melyek célja annak asszimilálása, illetve lakóhelyéről történő elűzése volt. Továbbá kétoldalú tárgyalásokat kezdeményeztek, melyek során elérték, hogy az önkényesen háborús bűnösnek nyilvánítottak kiutasítása mellett lakosságcserét hajtsanak végre. Felállították a Csehszlovák Áttelepítő Bizottságot, amely felhatalmazást kapott magyarországi szlovákok áttelepülés céljából történő toborzására. Ezután Csehszlovákia jogosulttá vált az áttelepült szlovákoknak megfelelő számú magyar kitelepítésére. Ám ezzel sem elégedtek meg: a megállapodás aláírása után újabb feltételeket szabtak. Végül összesen 90 ezer embert telepítettek át Magyarországra, az ellenkező irányban pedig 29 ezer szlovák lépte át a határt.
Az ország diplomáciai elismerésén túl az elszigetelt pozícióból tárgyaló magyar félnek sorozatos diplomáciai kudarcokat kellett elviselnie.
A jóvátétel teljesítésének kérdése szorosan összefüggött a gazdasági helyreállítással, és ezen keresztül Magyarország függetlenségével is.
1949-re bizonyos gazdasági mutatók alapján Magyarország elérte az utolsó békeév színvonalát, de ennek nagy ára volt.
