A dokumentumfilm – és ami csak annak látszik
A dokumentumfilm – és ami csak annak látszik
A magyar dokumentumfilm társadalmi karrierje az ismeretterjesztő filmekéhez képest nagy és hatásos. A magyarországi társadalmi változások, a fejlődés igénye, valamint a francia "cinema direct" mozgalom hatása a dokumentumfilmre terelte a játékfilmek rendezőinek figyelmét. Kovács András volt a kezdeményező: Nehéz emberek című alkotása társadalmi eseménnyé, beszédtémává vált. A filmrendezők fokozatosan feltérképezték a magyar társadalom gondjait, fehér foltjait, és egyre türelmetlenebb őszinteséggel követelték a változásokat. A hetvenes évekre kialakult az a műfaj, amely dokumentumfilmes módszerekkel, nem színész szereplőkkel (az ábrázolt esemény tényleges megélőivel), drámai cselekmény keretében ad elő valamely tipikusnak nevezhető tanulságos eseményt. (Elek Judit: Egyszerű történet; Dárday István: Jutalomutazás; Vitézy László: Békeidő; Schiffer Pál: Cséplő Gyuri.)
Ez a sajátosan magyarnak nevezhető műfaj eleinte termékenyítőleg hatott a társadalmi életre; elszaporodása azonban, bármily megrázó őszinteséggel tárult is fel a kitelepítettek, a vallásuk miatt üldözöttek, a recski rabok szörnyű sorsa, idővel elszoktatta a nézőket a moziból, ahol ők szórakoztató filmekre vágytak, amelyek azonban a magyar filmek tárházából kivesztek s így hozzájárult a nyolcvanas évek végén a magyar film válságához.
A tudományos tanulmány egy fajtáját alakította ki új műfajként – televíziós sorozata tapasztalatainak felhasználásával – Bokor Péter, aki Századunk című műsorában és az ennek alapján forgatott, mozikba került filmjeiben, valamint a nyomtatásban is kiadott könyvekben a második világháborús magyar részvétel homályos részleteit tisztázta. Számos tanút hallgatott meg, akiknek beszámolói mozgóképes okmányoknak, történelmi forrásoknak tekinthetők. Részben hasonló módszerekkel dolgozott Sára Sándor a 2. magyar hadseregről készített filmsorozatában. Ebben ő egykorú híradókat is felhasznált.
Ez a módszer azonban, mely egyébként nemzetközi, és főleg a második világháború után dívott, számtalan problémát okozhat. A valóság sokszorosan áttételes, a tényleges igazságra már csak távolról emlékeztető értelmezése ugyanis nem annyira az ábrázolni, bemutatni kívánt korszak valóságát, mint sokkal inkább a filmet készítő tudatvilágát, véleményét, elfogultságait ábrázolja. Ez nem is lenne baj, hiszen minden műalkotás ilyen, azonban ha az alkotóművész filmjét mégis mint százszázalékos igazságot kívánja a nézőnek feltálalni, noha távolról sem az, akkor a közönség befolyásolásának, manipulációjának olyan esetével állunk szemben, ami eltörpül a leggyermetegebb hollywoodi indiántörténetek vagy karriermesék mellett.
Induljunk ki abból, hogy már maguk az egykori híradófelvételek is az utókor befolyásának szándékával készültek. 1905-ben a Pathé-cég megvásárolta az orosz-japán háború eseményeivel kapcsolatos mozgóképfelvételeket, s ezeket kívánság szerint orosz vagy japán rokonszenvezők ízléséhez igazodva csoportosította. Az első világháborúban a Szent István csatahajó elsüllyedéséről osztrák-magyar haditudósítók filmfelvételt készítettek, melyet az angol mozikban mint a Blücher német csatacirkáló – brit operatőrök készítette – elsüllyesztését vetítették. Az 1937 májusában a Magyar Filmirodában készített és 1937 augusztusában bemutatott Pergőtűzben című, az első világháborút magyar hadiszempontból dicsőítő film felhasználta a német Niemandsland című, 1931-ben Berlinben forgatott háborúellenes, marxista rokonszenvű filmjét – ellenkező előjellel. A These are the Philippines című, második világháborús amerikai "dokumentumfilmet" egy floridai mocsárerdőben forgatták, és a lakosság mint Fülöp-szigeteki honpolgárok tömege, lelkesen közölte: alig várják amerikai felszabadítóikat.
A második világháború idején a hadieseményekről készített magyar híradófelvételek nem egyszer magyarországi katonai gyakorlótereken beállított, megrendezett álriportok. Filmgyári díszletszakemberek orosz és ukrán falvakat építettek fel, melyeket a magyar katonák rohammal elfoglaltak. Ezeket az álhíradókat rendszeresen felhasználják mint dokumentumokat. Az egykorú híradókból összeállított dokumentumfilmek tehát lehetnek mozgósító vagy leleplező erejűek, de nem a valóságot, hanem készítőjük politikai felfogását tükrözik. Ezért hasznosabb és megbízhatóbb Bokor Péter említett módszere, melyben a megkérdezettek kétségkívül önmaguk igazát mondják, amit egy másik megszólaló esetleg megcáfolhat. Elvileg van természetesen egy helyes és követendő módszer, mellyel azonban a világon talán sehol sem élnek, így nálunk sem: archiválási céllal, rendszeresen, tárgyilagosságra törekvő híradó jellegű felvételeket kellene készíteni a legfontosabb napi eseményekről, tűzvészekről, közlekedési balesetekről, divatbemutatóktól és politikai eseményektől az étkezési szokásokig. Kispéter Miklós szavaival ugyan "a mozgókép akkor sem tudja a valóság hű mását adni, ha akár tudatosan, akár öntudatlanul annak puszta reprodukálására törekszik" (A győzelmes film, 1938. 167. lap) ámde mégis megbízható kép arról, miképpen óhajtottuk látni és megmutatni önmagunkat. Ha az ember tükörbe néz, azt az arcot látja, amelyet ismer és amelyet mutatni akar; mégis mindenki ismeri azt a meghökkenést, amikor az ember váratlanul pillantja meg önmagát tükörben vagy kirakatüvegben; idegen arc . . . De éppen ezért, a legmeseszerűbb játékfilmet is bizonyos szempontból kordokumentumnak tekinthetjük, amiképpen bármely kor regényei, színművei, versei, festményei, szobrai, épületei és zeneművei hű tükrei világunknak. Ehhez viszont filmtárak kellenének, mert – szintén Kispéter szerint – "létesítésük a nemzet műveltségtörténete szempontjából oly nagy jelentőségű, hogy minden áldozatot megérdemel."
