Mit és hogyan ábrázol a film?
Mit és hogyan ábrázol a film?
Az természetesen kétségtelen, hogy mozgást ábrázol, és mondandóját ezzel a mozgással fejezi ki. De ha, amint láttuk, a mozgást lényegében a képzőművészet is rögzíteni képes, akkor miben különbözik a film egyéb vizuális kifejezési formáktól? (Nem szólva most a mozgás művi felidézésének lehetőségéről, amivel a film természetszerűleg rendelkezik.)
Ehhez előbb egy kis kitérőt kell tennünk. Először is le kell szögezni, hogy a vászon négyszöge által határolt képmező művészi megkomponálása szükséges, és a legtöbb rendezőre és operatőrre jellemző. Erről ez alkalommal nem szólunk, mert bennünket a mozgás rögzítésének és művészi felhasználásának módja érdekel. Másodszor meg kell állapítanunk, hogy a filmművészet kibontakozásakor még a legkiválóbb rendezők is ugyanúgy választották ki az előadandó cselekmény legfontosabb mozgáscsomópontjait, mint ahogyan a római emlékoszlopok és különböző frízek alkotói ábrázoltak egy cselekményt. Ez a módszer lényegében képzőművészeti kiindulópont. Rögtön le kell szögeznünk, hogy ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ez az eljárás helyes vagy helytelen, hanem puszta megállapításra szorítkozunk.
A filmre, annak lényegét tekintve, a mozgásnál a mozgás rögzíthetőségénél is jobban jellemző az időbeliség. Film elképzelhetetlen az idő múlása nélkül. A festmény, a szobor, bár remekül rögzítheti a mozgást, nem időbeli jelenség. Igaz ugyan, hogy a festmény megértése és élvezete, az abban való gyönyörködés időben lezajló tevékenység, sőt egyes eseménysorozatokat ábrázoló festmények megtekintése a vászon egyik oldalától a másikig fokozatosan haladva a leghatározottabban az idő múlásához van kötve, ez azonban mégsem változtat azon a tényen, hogy a festmény az időtől függetlenül adva van.
S ha a vásznon pergő filmre gondolunk, akkor igaz, hogy ott képeket látunk egy négyszögletes vásznon, tehát még egy kicsit a szó képzőművészeti értelmében is, de az is igaz, hogy ezek a képek örökké változnak, időben történnek, s ezáltal a képszerűség tulajdonképpen teljesen feloldódik majdnem úgy, mint ahogyan nem kép az, amit az utcára kitekintve látunk vagy ami a villamosról leszállva elénk tárul, bár a szememmel látom, tehát vizuálisan érzékelem sőt egy fényképezőgép segítségével képpé változtathatom. A látásnak, a szemmel érzékelhetőségnek a fogalma azért vált évezredeken át a kép majdnem képzőművészeti fogalmával azonossá, mert a valóság vizuális rögzítésére csak ezt az egy módot ismerték. Természetes, hogy – mint már hangsúlyoztuk – ezenkívül és emellett a film képei is megkomponáltak, de a lényeg a rendező által felidézett gondolatok időbeli előadása. Vetítés közben időbeli létezésükkel hatnak.
S ez az idő nemcsak az esemény elmondásához, illetve lejátszásához szükséges idő mert ezt egy színpadi előadás alkalmából is érzékeljük, hanem egy szinte zenei ritmusban megkomponált és zenei lüktetésű "anyag", melynek jelenlétét részben a szem segítségével érzékeljük.
A mozgás fogalma a képen tehát egész másképp jelentkezik és határozható meg, mint filmen. A filmet nem lehet közvetlenül a kép régi képzőművészeti fogalmával azonosítani. A film csak annyiban kép, amennyiben szemünk számára jeleníti meg és idézi fel a valóság egyes mozzanataiból összeállított gondolatot. Szemünk felfogja a filmvásznon pergő mozgást, de ez a mozgás – láthatósága mellett – időbeliségének tényével is döntően hat. S éppen a mozgásnak az időben való kellő elhelyezése az, ami a legjobb filmművészek kezében a filmet sajátos művészetté avathatja.
W. Dressler Az utolsó korty című rajzfilmje. W. Busch rajzsorozatának ötletét alkalmazza
N. I.
