A híres "színészparadoxon"
A híres "színészparadoxon"
A francia François Riccoboni (1750), majd nyomán Denis Diderot (1769) fogalmazta meg a kételyt, a híres "színészparadoxon"-t, miszerint a játszók nem élhetik át szerepüket, mert akkor nem tudnának érzelmeket váltani, a színész csak önmagát adhatná, ami a művészi alkotótevékenységet szerep és személyiség találkozásakor, azaz ritkán vagy csak az előadás egyes részleteiben tenné lehetővé. A racionalisták szerint a színész tapasztalatokat gyűjt, utánozni tud, egyszersmind uralkodni képes indulatain. Az alakítás megismétlése estéről estére már csak mechanikus mesterség; gyakorlatot és jó emlékezőtehetséget kíván.
Csakhogy az utánzás képessége még nem művészet. Ám a külsőségek jó másolása képes arra, hogy hasson a lélekre, azt a külső jegyek képviselte "mintha"-lelkiállapotba hozza, ami azután visszahat a testre – vélte 1767-ben a német Gotthold Ephraim Lessing.
A 19. század romantikus színészei az egyénítés gondjával küszködtek, mivel a kor eszménye az "átlényegülő", a fizikai adottságain felülemelkedő, az ábrázolt figurában eltűnő színész volt. Külön színdarabtípus is született erre a célra, a "piéce á tiroir", a "fiókos darab", amelynek jeleneteiben a mesterségbeli tudását fitogtató színész több szerepben léphetett fel, úgy váltogatva színpadi alakjait, mintha fiókból húzná elő őket. A mi Egressy Gáborunk, aki gyengébb fizikai adottságait leküzdve, tudatos önképzéssel lett a magyar romantika legnagyobb színésze, már 1839-ben megkülönböztette a hideg fejjel szerepet építőket, a fantáziadús őstehetségeket és a kettőt ötvöző művészeket, akik "a helyesnek tudatával", "de egyszersmind a legemésztőbb" alakításokat hozzák létre.
Van-e feloldása a színészparadoxonnak? Aligha, hiszen – személyiségüktől, pályahelyzetüktől, hangulatuktól függően – színészek, rendezők, elméleti szakemberek a legkülönbözőbb válaszokat adták a 20. században. Jászai Mari nagyjából Egressy igazát vallotta. Vele szemben Pethes Imre, az első magyar Cyrano kijelentette: "Átélés nélkül a színészet kutyakomédia." Hevesi Sándor kiegyenlítő álláspontot foglalt el, válasza már a modern lélektan eredményeinek ismeretéről tanúskodik: " . . a színész személyileg a legtökéletesebb nyugalmat őrizze meg, művészileg pedig a lehető legszenzibilisebb legyen."
Kétségtelen, hogy a magyar színészekhez – mint minden olyan országban, ahol a nemzeti színészetet a romantika hívta életre – vagy az átélés gyakorlata vagy a kiegyenlítő álláspont állt és áll közelebb.
