Tanítható-e a színészet?
Tanítható-e a színészet?
A kérdés látszólag értelmetlen, hiszen állami, alapítványi, magán-színiiskolák ezrei működnek a világban, ma már jó néhány közülük Magyarországon is, ahol 1865 óta van színészképzés.
A színész munkaeszközének, testének adottságait érvényre lehet juttatni, szellemi és fizikai lehetőségeit ki lehet fejleszteni. Igaza van Hevesi Sándornak (A színjátszás művészete c. könyvében, 1908), hogy a szép alak és a jó hang csak a külső illúzió megteremtéséhez segít hozzá, akár a maszk vagy a jelmez.
Hevesi a "belső illúzió" megteremtéséhez szükséges színészi eszköznek az akciót (arcjáték, taglejtés, mozgás a színpadon) és a dikciót (a színpadi beszédet) tekintette. Mindkettő hordoz magában újabb, kisebb paradoxont, ezek azonban a színészmesterség tanítása révén feloldhatók. A mozgásnak természetesnek, közvetlennek kell lennie. Ha nem ilyen, helyére lép a póz, a színészet egyik nagy kísértése, amikor a színész különböző helyzetekben ugyanavval az akcióval él, hiszen már korábban is sikere volt vele. A beszédnek is úgy kell hangoznia, mintha a szavak, mondatok ott és akkor születnének, abban a színpadi pillanatban. Mindez persze a valóságban hosszas és gondos betanulás eredménye.
A képzéssel a színész eljuthat (Hevesi Sándor besorolását követve) a komédiás szintjéről a mesterfokra, az utánzó alakoskodás képességétől a színpadi játéktudásig. Hogy lesz-e belőle művész, aki él a színpadon, aki nem személyével, hanem személyiségével hat, vagy tanult megoldásai üres rutinná kopnak-e, annak már a színpadi alkotótevékenység hétköznapjaiban kell eldőlnie. Kiváló színészek szinte egybehangzóan állítják, hogy 30. életévük táján tudták ezt az újabb minőségi ugrást megtenni. (Természetesen napjainkban is előfordul, hogy valaki szervezett színészképzés nélkül válik elismert színésszé; gondoljunk a közelmúltból és a jelenből Latinovits Zoltán vagy Tordy Géza művészpályájára.)
Van azonban a színészi személyiségnek egy olyan vonása, amelyen a képzés, sőt a tapasztalat sem segíthet: ez a lámpaláz, vagyis az a felfokozott izgalom-szorongás, amely a közönség elé lépő színművészt elfogja. Ez alkati sajátosság, amely életkortól, szerepkörtől, sikerektől függetlenül estéről estére felléphet. Csekélyebb mértékére szükség is van, hogy a színész eljut hasson alkotóművészete paradox alaphelyzetébe, amelyet Molnár Ferenc így fogalmazott meg az Előjáték a Lear királyhoz színészének vallomásában: "Valahányszor itt állok, lázban égek, ragyog a szemem, szeretném a lelkem kiönteni, és mindig más beszél belőlem!"
