Mire való a színház az egyes ember életében?
Mire való a színház az egyes ember életében?
A gyermek önfeledten játszik, tárgyakat nevez ki valaminek, helyzeteket ismétel meg, amelyekkel a mesékben vagy hétköznapjaiban találkozott. Életszínjátékával felnőtt létére készül, társadalmi szerepeket, helyzeteket tanul, ezek megoldásában szerez játékos gyakorlatot. De tevékenységében ott van az a sűrítő, koncentráló mozzanat is, amely Schillernél az "utánzó alkotóösztön" nevet kapta, és amelyet a régi görögök óta mimézisnek nevezünk. Ez – a valóság lényeges elemeinek alkotó koncentrálása – különbözteti meg az alakoskodást, a szerepjátszást az egyszerű, mechanikus utánzástól, amelynek akusztikus produkciójára némely madarak, mozgássorban történő megismétlésére a legfejlettebb emlősök, az emberszabású majmok is képesek.
A színház mai fejlettségi szintjén innen a leendő színésznek és majdani nézőjének útja szétágazik. Latinovits Zoltán egyenesen így definiálta választott hivatását: "A SZÍNÉSZ gyerekségét az időben és térben kiterítő, tudatos játszó ember. Ha úgy tetszik: művész." Az emberek zöme pedig a bábszínházak nézőterén át jut el az Arany János Színház vagy valamelyik vidéki színházunk gyermekelőadásaira, hogy azután (esetleg közben maga is műkedvelő gyakorlatot folytatva) belenőjön önálló ízlésű társadalmi szerepébe: a színházbarát nézőébe.
Ha a színház sokat emlegetett, már-már misztikusnak tekintett "varázsát" elemezzük, ami az érdeklődőből értő, rendszeres színházlátogatót, sőt esetleg rajongót formál, néhány sajátosságra kell itt utalnunk. A színjátszás során élő ember ábrázol élő embert, s ebben páratlan a művészetek között. A modern technika reprodukálhatóvá, megismételhetővé teszi a művészi alkotást: grafikák ezrei készülhetnek változatlan minőségben, poszter pótolhatja az eredetit szobánk falán, a film és a videofelvétel akárhányszor lejátszható. A színházi előadásnak is megőrizhetők egyes elemei: a szövegkönyv, a díszlet- és jelmeztervek, a színlap és a műsorfüzet, fényképek, kritikák vagy akár teljes hangfelvétele és videokazettája. Ebből a produkció maga feltámasztható is lehet, amint történt legutóbb Madách Imre Mózesével a Nemzeti Színházban: 1986-ban, a rendező Marton Endre halála után egykori asszisztense, Bodnár Sándor állította ismét színpadra az 1967-es, nagy sikerű előadást.
Valami azonban a technikai szempontból legtökéletesebb videofelvételről is hiányzik, ami miatt soha sincs két egyforma előadás; ami miatt a színházi előadás ma is (szaknyelven szólva) időlegesen tárgyiasuló műalkotás marad. Ez pedig a közönség jelenléte, aznapi összetétele, meg nem ismételhető hangulata, válaszadása a színpadon történtekre, amely azonnal, értékelhetően vissza is hat az előadásra. A színház tehát nemcsak a létrehozók, a közreműködők oldaláról kollektív művészet (ahol az epizódszínésznek, a súgónak, a díszletmunkásnak éppúgy megvan a maga szerepe), hanem a befogadó oldaláról is: közönség nélkül nincs színház. Ma már csak középkorú vagy idősebb színházlátogatók emlékeznek arra, hogyan küzdött meg 1959-ben a nagybeteg Tímár József Az ügynök halála Willy Lomanjának szerepével, minden egyes estén beleépítve alakításába egyéni, elháríthatatlan tragédiáját. Ötven év múlva színháztörténész legyen a talpán, aki – a videofelvételt megtekintve meg tudja mondani, miért köszöntötte alkalomról alkalomra a szokásosnál is melegebb, öt-tízperces taps Márkus Lászlót 1984-ben, amikor belépett a Madách Kamara színpadára, hogy a halálos betegség szorításában eljátssza Molnár Ferenc fergeteges humorú darabjának, a Játék a kastélyban c. vígjátéknak Turai Sándor szerepét. És politikatörténész kell majd ahhoz is, hogy Az ember tragédiájának miért éppen a 478. sora kapott (valószínűleg először és utoljára a színháztörténetben) 1987-ben, a Nemzeti Színház 150. évfordulóját köszöntő ünnepi előadáson időszerű értelmet, és miért tekintett kuncogva a közönség a rendszerváltásra készülő Magyarországon a jelenlévő miniszterelnök felé, amikor elhangzott, "Hogy fölzaklatni: s kormányozni más."
Így és ekkor derülhet ki, hogy a hajdani gyermekkori játékösztön a felnőttben szintén ott lappang, és hajlandó a közös játékra, ha nem is lett belőle hivatásos játékos: színész.
Álom vagy valóság? Ghelderode A titok kapujában c. darabját Szikora János 1989-ben rendezte meg a szolnoki Szigligeti Színházban
