Mire való a színház az egyes nemzetek és régiók életében?
Mire való a színház az egyes nemzetek és régiók életében?
A hivatásos magyar színészet előzményei éppúgy meghatározott célokat szolgáltak, mint bárhol Európában. A vallástételek megértését és átérzését a középkori misztériumjátékokkal, a szónokképzés céljait az iskolai színjátszással.
1790-ben Pest-Budán, 1792-ben Kolozsvárott a magyar színészek első csapatai kettős cél érdekében szövetkeztek: művelni, terjeszteni akarták anyanyelvünket és propagálni akarták a kor felvilágosult eszményét, az "érzékeny" embert. "Nem tud-é a magyar szépen beszélleni? Elégtelen-e érzékeny lenni? Erre pedig ez a kettő legszükségesebb." – írták az egyik első drámaantológia, az Erdélyi Játékos Gyűjtemény kiadói Kolozsvárott, 1793-ban.
A színház lehetséges funkcióit vizsgálva, példaértékű lehet rögtön az első hivatásos színielőadás, az 1790. október 25-iki krónikája. Kétségkívül szép gesztus lett volna a világszínpadnak, ha Kazinczy Ferenc eredeti szándéka szerint az ő Hamlet-fordítása lett volna az első játékdarab. Ehelyett azonban egy bizonyos Alois Brühl Igazházi c. vígjátéka szerepelt a műsoron az említett napon a budai Várszínházban. Egy kortárs darab, amelynek kisvárosi polgármester címszereplője sikerrel védi meg városát a rablóktól és a cselszövő aljegyzőtől, otthona békéjét pedig a leányszöktetésre készülő verbunkoshadnagytól és felesége úrhatnámságától. Ráadásul az Igazházi magyarítva volt, azaz a helyszínt és a szereplők nevét magyarosra írták át, anélkül persze, hogy szellemisége változott volna. De az egykorú közönség így jobban átélhette a színpadon történteket; izgulhatott, könnyezhetett kedvére.
Kazinczy Ferenc és az első színészek nemzedéke már rögtön a kezdet kezdetén megtapasztalhatta, hogy akármilyen nemes, emelkedett célokat vallva várta is közönségét a színház, ezeket a valóságban csakis a szórakoztatásnak alárendelve tudja megvalósítani. Mielőtt Magyarország elmaradottságára gondolnánk, említsük meg, Európában sem volt más a helyzet. A nagy Goethe ugyanakkor, weimari színigazgató korában (1791 és 1817 között) mindvégig hiába remélte, hogy saját és Schiller tragédiáiból tud irodalmian magasrendű műsort formálni. A játékrend zömét ott is vígjátékok adták, nagy volt az igény énekes játékokra és táncprodukciókra, látványosságokra. Tágabb hazánkban, Kelet-Közép-Európában, a hivatásos színjátszás megjelenése a kultúrában egybeesett a nyelvi öntudat, a nagy anyanyelvi mozgalmak korával, így hozzájárulhatott ahhoz, hogy az egy helyen lakó emberek hétköznapi közösségei azonos nyelvi, történelmi tudattal rendelkező, nagyobb közösségekké válhatnak, ami már a polgári nemzet kialakulásának egyik alapvető feltétele. Régiónknak ebből a sajátosságból két fontos, máig meglévő hagyománya származik. Az egyik az emberformálásnak, a nyelvművelésnek legalább szavakban megőrzött célkitűzése, ami a színészet (és általában a művészetek) fontosságát – persze koronként változó formában – folyamatosan hangsúlyozza. A másik kevéssé kedvező: egyfajta gőg, lenézés mindennel szemben, ami népszerű, szórakoztató és nem rendelhető alá a magasztos céloknak. Pedig nem volna szabad elfelejteni, hogy amit ma a színházműsor elitjének tekintünk, Shakespeare harminchét darabból álló életműve, saját korában megannyi népszórakoztató alkalma volt Londonnak; Mészöly Dezső találó kifejezésével élve "az Erzsébet-kor mozija".
