Milyen a mai színházi közönség?
Milyen a mai színházi közönség?
1990-ben a 44 magyarországi színház előadásait négymillió néző látta. A nézőszám csökkent: az 1980-as évek közepén még évi ötmillió körül alakult. Sok ez vagy kevés? A nemzetközi egybevetéskor szándékosan nem egy kulturális-színházi nagyhatalom adatait választottuk, hanem a nem elsősorban színházművészetéről ismert Finnországét. Északi rokonaink 63 színházában (kb. 5 millió lakosra) ugyanakkor két és félmillió fizető nézőt regisztráltak. Az arányok tehát a nyolc-tíz évvel ezelőtti magyarországiakhoz hasonlóak.
A hazai nézőszám csökkenésének különféle okai vannak. Kiesett az a néhány százezer, zömmel alkalmi színházlátogató, akik a Déryné Színház, majd a Népszínház helyükbe vitt előadásait látták. Fokozatosan megszűntek a korábbi közönségszervezés kényszeredett formái is. Mindnyájan emlékszünk a szocialista brigádok színházlátogatási gyakorlatára: a kisorsolt nézővel, a brigádnaplóba dokumentumként beragasztott jegyekkel... A rossz értelemben vett közösségi nézőbiztosítás máig él az iskolai közönségszervezésben. Kétségtelen, hogy a tömegesen és differenciálatlanul értékesített jegyek eladása így könnyebb, de teljességgel figyelmen kívül hagyja, hogy a gyermek és ifjúsági korosztályoknál 2-3 év komoly ismeretbeli és ízléskülönbséget, azaz minőségi változást jelent. A tény mellőzése szükségszerűen vezet el az ifjúsági előadások ismételt botrányaihoz; kivált, ha figyelembe vesszük, hogy ilyenfajta szervezésnél a pedagógus színházlátogatást előkészítő munkájára nincs lehetőség.
Ilyen értelemben a nézőszám csökkenése szükségszerű. A puszta adatok mögött ezenkívül a közönség átrétegeződése figyelhető meg. "A minden második magyar ember évente egy előadást lát" statisztikai igazsága éppúgy tartalmazza a rendszeres, tudatos nézőket, mint azokat, akik sohasem jutnak el színházba. Az utóbbiak között az "ingázók" voltak túlsúlyban, akik hiába éltek nagyvárosok vonzáskörzetében, a munka után hazatérve aligha utaztak vissza színházlátogatás céljából. Napjainkban viszont az életszínvonal csökkenése elérte a törzsközönséget is, akik kényszerből maradnak le szükségletnek érzett színházi estéikről.
A közeljövőben a műsorrend alakítása terén is várhatók változások. A több játékdarab műsoron tartásának kétségkívül vannak művészeti és egyéb előnyei. Az előbbiek közé sorolható a társulat egyenletes foglalkoztatása, összecsiszolása az ismételt együttesjátékban; állandó rendezői és tervezői karral dolgozva a színházi műhely stílusának kidolgozása. A repertoár-játszás a közönség több rétegére számíthat, és viszonylag csekély a színház kockázatvállalása, hiszen havonta egyszer-kétszer a félsikerű előadás is a játékrenden tartható. De ma már látszik a hátrányuk is: a színházi műhely munkájában eluralkodhat a megszokottság, a rutin; a társulat akkor is együttmarad, amikor pedig felbomlására és újjászervezésére volna művészi szükség. A kockázatmentesség másik oldala, hogy nem válik el egymástól siker és bukás, az előbbiek nem játszhatók ki a kellő előadásszámban. Mindez a művészeti középszer menedéke is lehet. Ezért várható, hogy néhány kisebb magánszínház megpróbálkozik ismét az en suite-játszással, azaz új bemutatóit annyiszor játssza sorozatban, amíg közönségének igénye van rá.
A magyar reformkor talán legszebb színlapja
Színházi emlék a néző hétköznapjaiban: az 1831-ben megnyílt balatonfüredi színház képe üvegpoháron a 19. század közepéről
K. F.
