Az "ezerfejű cézár" mindenkori felelőssége
Az "ezerfejű cézár" mindenkori felelőssége
Örkény István 1967-ben, egy interjúban így nyilatkozott: "Író, színház és közönség nem választhatók el egymástól. A nézőtértől is függ, a nézők igényétől, bátorságától, hogy több legyen a jó magyar darab." Megállapítását a színháztudomány igazolja. Ha a színházi előadás időlegesen tárgyiasuló műalkotás, közönsége (szokásaival, előéletével, aznapi hangulatával) időszaki közösség az előadás időtartamára. Hozzátehetjük: demokratikus közösség. Már a hivatásos színjátszás kezdeteinél az volt: a nyllvános színházak nézőterére bárki beléphetett, ha befizette a belépődíjat, a helyárat; a társadalmi különbségek csak a helyfajták áraiban és a nyújtott kényelem fokozataiban mérhetők. Valamennyi helyről ugyanaz az előadás látható, és a közönség szabadon nyilváníthatja véleményét – tetszését tapssal, dobogással, bravózással, nemtetszését füttyel, zajongással vagy éppen hallgatással, esetleg az előadás alatti tömegesebb távozásával. A színház nézőterén ennek az alkalmi közösségnek tagjai lettek olyanok, akik a társadalmi élet nyilvánosságának más fórumain sohasem találkoztak. S bár gyakran törekedtek a nézőtér véleményének manipulálására, a tetszés és nemtetszés megszervezésére (fizetett tapsolás; színházi zsargonban: a klakk), a közönség döntése általában független maradt. Gondoljunk közelmúltunkból két kiemelkedő színházi sikerre. Mert nemcsak a reformkori közönség vitte diadalra Erkel Hunyadi Lászlóját, avatta nemzeti klasszikussá Katona József Bánk bánját, hanem kései utódaik, az 1980-as évek színházbarátai tették tartós sikerré a Csíksomlyói passiót (1981-től) és a Királydombon, majd a Nemzeti Színházban az István, a királyt (1983-ban, illetve 1985-től), amikor a politikában még szó sem volt rendszerváltásról.
A színházi közönség története során többször végigjárta azt az utat, amelyet az egyes ember színházlátogatóvá érése során. Ma az "első közönség" általában gyermekeket jelent, akiknek válaszadása a színpadon történtekre spontán és őszinte: valóságként élik meg az ott látottakat. Ugyanilyen nézői reagálásokkal találkozott a vándorszínészet a múlt században. Közismert az anekdota a derék mesteremberről, aki nem akarta szobáját kiadni az intrikust játszó színésznek, de még a Nemzeti Színházban és 1843-ban is előfordult, hogy a közönség Fáncsy Lajost, a kiváló cselszövőt szerepeivel azonosította, "mint Ralph vérengző gonosz szándékot oly jelesen mondá el, hogy... csak egy helyeslő szózat követé, s a jámbor többség azt is lepisszegé" – írta az egykori kritikus.
Mai színházművészeink örök nosztalgiájának forrása marad a 19. század, amikor a teátrum valóban a legnagyobb hatókörű művészet volt. Számoljunk utána: Vörösmarty Mihály 1825-ben a Zalán futása c. hőseposzára országosan is csak 88 előfizetőt tudott gyűjteni – ennyien egy falusi színielőadáson is szorongtak a kocsma nagytermében, egyetlen estén. Petőfi Sándor összes költeményeire 1847-ben 1000 példányra szerződött egy élelmes nyomdász, és végül (a biztos siker tudatában) 3000-et nyomatott belőle – a Nemzeti Színházban egy teltházas estén 2400-an voltak; a Bánk bánt 1845 novembere és 1848 márciusa között kb. 20 000 néző látta Pest-Budán, a város lakosságának 20%-a! 1885-ben, Marosvásárhelyt jegyezték fel, hogy Az ember tragédiája ottani bemutatója nyomán a város könyvkereskedő e 85 példányt tudott eladni, amelyek akkor már évek óta a padláson porosodtak. A színháznak ez a hatóköre, napjaink felé közeledve, csökkent: amíg a 19. században csak az előítéletekkel és a népszórakoztatás mutatványos formáival kellett megküzdenie, addig később a néma-, aztán a hangosfilm, a revü, a rádiózás és a televíziózás, újabban pedig a videózás vonja el közönségét.
Átalakultak a színházlátogatási szokások is. Az a mód, ahogyan ma egy átlagos család színházba eljut (a műsordarab kiválasztásától, a tennivalók átszervezésétől a jegyváltásig), csak a 19. század végén alakult ki Budapesten és a nagyobb vidéki városokban. Korábban ez sokkal spontánabb döntés következménye volt. "Este színház" – olvashatjuk a naplókban, levelezésekben, s korántsem Petőfi volt az egyetlen, aki szerelmi epekedésének tárgyát is a Nemzeti Színház nézőterén lelte föl estéről estére. A kétkezi iparűzők, kereskedők, a manufaktúrák munkásai csak a heti pihenőnapon, vasárnap jutottak el a színházba. Ok voltak a "vasárnapi közönség", és a részükre játszott "vasárnapi darabok" olyan szórakoztató, népszerű műsort jelentettek, amelynek élvezete nem kötődött különösebb irodalmi vagy zenei ismeretekhez.
Vidéki városainkban másfél évszázados hagyományra tekinthet vissza a színpártoló egyletek története; a közönség bizonyos előadásszámot garantálva ezen a módon biztatta ottjátszásra a színtársulatokat.
