Kell-e sztár a színházban?
Kell-e sztár a színházban?
A sztárok igazi uralmát a romantika személyiség-kultusza hozta el, s az írófejedelmek, a zeneszerzőhírességek, a világjáró hangszervirtuózok mellől az énekes-, táncos- és színészcsillagok sem hiányoztak. Aki azt gondolja, hogy Pavarotti, Domingo és mások szinte mesébe illő sikere, népszerűsége és gazdagsága a 20. század találmánya, annak cáfolatul báró Podmaniczky Frigyesnek, a Nemzeti Színház és az Operaház hajdani intendánsának 1845-ös útinaplóját idézhetjük fel. Ő Koppenhágában szemtanúja volt Jenny Lind szopránénekesnő, a "svéd csalogány" vendégjátékának: utolsó fellépte alkalmából egy lovardában énekelt 5000 hallgató előtt jótékony célra, a rajongók már előző éjjel sorbaálltak a jegyekért, amikor pedig a díva hajón továbbutazott, többezres tömeg búcsúztatta a kikötőben, hajók kísérték és dörögtek a parti erődök ágyúi . . .
A vezető művészek kultuszát sem az együttesjáték térnyerése, sem a modern rendezői irányzatok egyikének-másikának a színészt szupermarionetté lefokozni kívánó elképzelései nem szüntették meg. A néző számára a szerep mindig a színész alakjával, hangjával, mozgásával jelenik meg az előadásban, és így rögzül emlékeiben is. És ha a mai színházlátogató nem is azonosítja a művészt művészi feladatával, az erős egykori élmény gátja lehet egy új befogadásának. "X. Y. alakításának emlékével kell megbirkóznom" – mondja a színész olyan szerepekről, amelynek hajdani alakítói és nézői közül már alig él valaki, de emléke, önállósult legendája továbbra is hat.
A sztár mindig többet jelentett művészi teljesítményei összességénél. Lendvay Márton, a "szép Marci" a magyarság eszményképe volt a feltörekvő reformkorban; Jászai Mari az önerejéből karriert csinált művész példája lehetett; Márkus Emília, a "szőke csoda" előbb lett korának szépségideálja, mintsem képzőművészet és irodalom a szecessziós női szépséget megfogalmazta volna. Bajor Gizi megtestesítette mindazt a nőiességet, ami a férfiak pozitív érzelmeit (politikai rendszereken átívelően) kiváltotta. Honthy Hanna egy egész életstílus, egy kor továbbélésének illúzióját tudta kelteni, amikor az operetten kívüli világban ez már régen nem létezett. Törőcsik Mari őt váltó primadonnája közelébb került hétköznapjainkhoz; érdesebb, fáradtabb, idegesebb, akár mi magunk.
A színházban és a színház szellemi holdudvarában nem a sztárkultusz külsőségeire van szükség, kivételezettségre, hisztériára, üres ünneplésre, hanem a jó értelemben vett csillagokra; azokra a kivételes képességű és tudású művészekre, akik méltóképpen reprezentálják korunkat, kifejezhetik annak lényegi társadalmi törekvéseit.
