Csontváry és Gulácsy
Csontváry és Gulácsy
Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) a kor egyetemes művészetének egyik legeredetibb, sokáig nem értett, félreértett alakja. Tudathasadásos eredetű hallucináció ébresztette rá, hogy festő legyen. 41 évesen kezdte tanulmányait. Alföldi, felvidéki, dél-európai, közel-keleti útjain kereste a "nagy motívumot". Többnyire hatalmas méretű vásznain sajátos szín- és fényösszhang hatja át a panteisztikusan felfogott természethűséget, egyéni szimbolika telíti az egyre vizionáriusabb képeket (Vihar a nagy Hortobágyon, 1903, Nagy-Tarpataki vízesés, 1904-05, A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, 1904, Mária kútja Názáretben, 1908). Alázattal közeledett a természethez, a szinte téglánként festett falmaradványok panorámaszerű látképét a háttér különös fényű színei szerkesztik egységes látomássá (A taorminai görög színház romjai, 1904-05, Baalbek, 1906). Egyre zaklatottabb pszichózisából fakadt az 1907-es év két alkotása, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban és a Magányos cédrus, amelyekben szinte önmaga sorsát, magányát szimbolizálja.
Gulácsy Lajost (1882-1932) is pszichikai állapota kényszerítette teljes magányba. Formaelemei a szecesszióhoz és a szimbolizmushoz állnak közel, preraffaelita és rokokós reminiszcenciák jellemzik. Mindig pillanatnyi hangulatán, állapotán múlt, hogy milyen eszközökkel idézi fel a világot (A varázsló kertje, 1904 k., Nakonxipánban hull a hó, 1910-13, Rózsalovag, 1913, Az ópiumszívó álma, 1918).
