Vízlépcső a Dunán
Vízlépcső a Dunán
Az okokat az előző oldalakon vázolt természetátalakító tevékenység eluralkodásában kell keresnünk, abban, ami a szocialista országoknak különösen súlyos betegsége volt – gondoljunk csak a szibériai folyók elterelésének hagymázas Davidov-tervére. A mi folyóink természetes állapotának megváltoztatása ugyanakkor már a múlt századi lecsapolásokkal megkezdődött. S már a rákövetkező évtizedekben – a hajózás feltételeinek folyóléptékű megteremtése helyett – elkezdtek foglalkozni a vízlépcsők gondolatával. (Lett volna mit kijavítani például a Szigetközben is, ahol a medermélyülést, amit a főág korábbi kiegyenesítése, utóbb meg az osztrák vízlépcsők hordalék-visszatartása okozott, inkább csak tetéztek a túlzott kavicskitermeléssel.) Az Alföldön – a Tisza szabályozásából eredő száradás, szikesedés ürügyén – az ötvenes évekre megszerveződő vízügy grandiózus vízlépcsőzésbe kezdett; legnagyobb vállalkozása a tiszalöki, majd a hetvenes években a kiskörei vízlépcső volt, amely utóbbi nagy tározótóval is kiegészült. A vízépítés következményei nem csupán súlyos ökológiai hatásukat tekintve, hanem a vízügyi hatóságok magatartása miatt is tanulságosak. Az "üdülőkörzetnek" tervezett-nevezett, valójában ma már eutrofizálódott, elmocsarasodott tározó oly mértékben megemelte tágabb környékének talajvízszintjét, hogy a szomszédos téeszek a termésben keletkezett károkat még drága alagcsövezéssel sem igen tudták mérsékelni. Az elvizesedést hol tagadó, hol meg hasznosnak ítélő vízügy kénytelen volt elállni a tervezett duzzasztási szinttől – ami így viszont alapjaiban kérdőjelezte meg az amúgy is jelentéktelen energiatermelés szükségességét. A vízügyi hatóság voltaképpen nem is próbálkozott a helyzet javításával, hiszen újabb, sokkal nagyobb megbízás tűnt föl a láthatáron: Bős-Nagymaros.
A dunai vízlépcsők gondolatának balsorsú fölelevenítése az ötvenes években kezdődött. Akkor még (!) azonban a politikai vezetés nem engedte szlovák területre terelni a határfolyót. A terv ugyanis úgy szólt, hogy a Dunát – Dunakilitinél – el kell terelni egy mesterséges oldalcsatornába, hogy a víz lejjebb, Bősnél (Gabčikovónál) áramot fejlesszen. Ám nem telt bele sok idő, egy 1963-ban megkezdett program kidolgozása nyomán a két szomszédos ország között 1973-ban már megállapodás született. A terv ekkorra kiegészült a dunakiliti, csaknem Pozsonyig nyúló tározóval (az Öreg-Dunában csak pocsolyányi, 50 köbméter/másodperces hozamot hagyva) és azzal, hogy a Dunába a Szapnál (Palkovičovánál) visszavezetett vizet Magyarországon is duzzasszák fel. Nálunk Nagymarosnál épüljön vízlépcső, amely azt a tározóvizet – voltaképpen árhullámot – lesz hivatva szabályozni és úgymond a hajózás érdekében visszaduzzasztani, amelyet a csúcsüzemmódban (a legáramigényesebb napszakban) járatott bősi erőmű a napjában kétszer feltöltött dunakiliti tározóból leenged. 1977-ben Csehszlovákia és Magyarország miniszterelnökei aláírták a szerződést. S bár Magyarország a pénzhiány, az egyre erőteljesebb lakossági tiltakozás meg az Akadémia 1983-as határozatában foglalt tudományos ellenérvek miatt egy ideig halogatta az építkezést, egy osztrák-magyar (illetve egy kisebb jelentőségű jugoszláv-magyar) szerződés megkötésével 1986-ban megkezdődtek Nagymarosnál a vízlépcső munkálatai.
