Falvak, várak, városok az Árpád-korban
Falvak, várak, városok az Árpád-korban
A mintegy kétszázezres magyarság a 9. században az alföldihez hasonló erdőssztyeppről érkezett. Ezzel magyarázható, hogy legsűrűbben lakott területeink mindig is a síksági térszínek voltak. A letelepedő magyarok lakhelyeiről – félnomád nép létükre – az ásott kunyhók, vályogházak mellett már a legelső századokban a téglaépületek is ismertek. Az államalapítással, a kereszténység felvételével a településhálózat is – többé-kevésbé – a nyugat-európai mintát követi. Ritkábbak és kisebb lélekszámúak persze a városok (l. később), s a 15. századra már vagy ötmilliós népesség zöme hosszú-hosszú évszázadokig a falvakban él.
A vidéki táj természeti képe az Árpád-korban a maitól elsősorban a kiterjedt árterek meglétében tér el. Éppen az árterek és a körülöttük lévő magasabb szintek téli-nyári váltógazdálkodása, illetve a hozzá kapcsolódó földművelés az, ami a későbbi falvak életre hívójának tekinthető. A korai feudalizmusban a falvak még önellátók. A lakóházakat szérűskertek és – a kertek "alján" – ún. telkek övezik; a folyók mentén – az árvizek elvezetésére és öntözés meg halászat céljából – ún. fokokat és ereket mélyítenek. Az Alföldön a legjellegzetesebb termények, a köles, búza, rozs meghonosítása mellett a 12-13. században indul fejlődésnek dombvidékeink szőlő- és bortermelése, s általában a gyümölcstermesztés is. Szintén ebből a korból, a Tokaj-hegyaljai Olaszliszkáról ismeretesek az öntözés első nyomai (öntözőcsatornák). A településhálózatra mindenekelőtt a védelemre való berendezkedés nyomja rá bélyegét. A határ őrzéséért eleinte – a legkülső, lakatlan gyepűelve mögött – a gyepű határőrtelepülései felelnek, később, a vármegyék létrejötte után már a földvárakkal, őrtelepekkel megerősített határvármegyék (ún. marchiák).
Az Árpád-kor első városaivá – a vármegyék gócpontjaiként – a királyi és az egyházi székhelyek és a várak váltak. Kialakulásukat mindig együtt köszönhették az embernek és a tájnak. A fekvéstől a vidék adta építkezési lehetőségeken át az éghajlatig a táj szinte megszabja a város arculatát – hazai városaink legsajátosabbjai pedig (ha közöttük nem is a legelsők s a legrangosabbak) az alföldiek. " ...ha Kecskemétre vagy Debrecenre gondolunk, arra a tágas, megnyugtató atmoszférára, amit ezeknek a városoknak a főterei, utcái árasztanak (...), az a város körül terpeszkedő rónaságnak a térmértéke", ahogyan Granasztói Pál neves építész fogalmaz. Egészen mások természetesen a dunántúli városok. Esztergom (az első koronázóváros, királyi és érseki székhely), Székesfehérvár (koronázó- és temetkezési hely) vagy Buda és Pest (először forgalmas kereskedelmi központ) egyaránt a nyugati fejlődés irányát mutatják. De itt a kisebb városok is erre vallanak: a legkorábbi, román kori templomok (gyakran erődtemplomok) többek közt Pannonhalmán, Veszprémben, Jákon épülnek. A 13. században – a mongol hódítást követően IV. Béla nevéhez fűződik váraink újjá- és új váraink felépítése. E várak nemcsak későbbi történelmünk dicső vagy tragikus fejezeteinek lesznek tanúi, hanem piacaikkal, vámkedvezményeikkel s egyéb kiváltságaikkal városfejlődésünket is nagymértékben meghatározzák.
Településhálózatunk alapvonalai a 14-15. századra alakulnak ki. A vármegyék helyét a királyi várgazdaságok és a feudális uradalmak veszik át, s legjellegzetesebb várostípussá – egészen a múlt század végéig – a gazdag céhipart dajkáló oppidumok (mezővárosok) lesznek. Fejlődésnek indulnak a középkori bányavárosok, a nyugati határvárosok és a vásárvárosok is. A következő századokban viszont országunk peremi helyzetét, más európai országokhoz viszonyított lemaradását tragikusan súlyosbítja a 16-17. századi török hódoltság, amelynek másfélszáz éve nemcsak a lakosságot pusztítja (száma mintegy 3-4 millióra, a magyarság részaránya a Kárpát-medencében 80-ról 40%-ra esik vissza), nemcsak a falvak nagy részét teszi tönkre, hanem – a történelem során legsúlyosabb mértékben – az erdőket is irtja. Megmaradt városaink többsége – a Nyugat-Európával folytatott mind egyoldalúbb, nyersanyag-, élőállat- és élelmiszer-kivitelünkre alapozódó kereskedelem folytán – egyre messzebb kerül az európai városfejlődéstől.
Kecskemét: a Ferences-templom
