A történetírás, a legendák és más latin nyelvű műfajok
A történetírás, a legendák és más latin nyelvű műfajok
A középkori gesták szerzői (res gestae: viselt dolgok, tettek) a történeti hűséghez nem feltétlenül ragaszkodva, a regényességet előtérbe helyezve foglalták össze egy-egy nép történetének bizonyos eseményeit. A legtöbb vitát kiváltó alkotás az irodalomtörténetben Anonymusként (a. m. névtelen) emlegetett szerző latin nyelvű munkája, az első fennmaradt magyarországi történeti mű. A több mint kétszáz éves vita legmegalapozottabb érvei szerint "P. magister" – ahogyan a szerző magát nevezte – III. Béla (1172-1196) jegyzője volt, s művét a király halála után írta meg. A bevezetést követően 57 fejezetben tárgyal a a magyarság történetét az őshazából való kijöveteltől kezdve. A mű háromnegyed részét a honfoglalás leírása teszi ki, az ezt követő eseményekre csak röviden utal. Ennek ellenére a honfoglalás korára vonatkozóan nem tekinthető hiteles forrásnak. Módszere ugyanis a helynevek megszemélyesítésére, s e személyek kitalált történeteire épül. Bár a szóbeli hagyományt megőrző regösök (ioculatores) énekeit elítéli, maga is átvesz pogány mondákból (pl. Emese álma, A fehér ló mondája). Itt található meg a Zalánról (Salan) szóló epizód, amit később Vörösmarty Mihály dolgozott fel.
Már Anonymus gestájában is megfogalmazódott, hogy Árpád Attila "király" jogos örököseként foglalta el Óbudát. Kézai Simon Gesta Hungarorumában (1283 k.) az ötletet továbbfejlesztve a hun-magyar azonosság koncepciójával írta meg a magyarok kettős kijöveteléről szóló művét. Különösen a mondákkal tarkított hun történetet dolgozta ki alaposan. Műve a 20. századig hatással volt a történelmi tudatra.
A történetírás műfajai (a gesták, a tárgyilagosabb hangú krónikák és az eseményeket lajstromozó évkönyvek) mellett a középkori irodalom jellegzetes műfaja volt a legenda. (Eredeti jelentése az egyéni vagy közösségi befogadásra utal: "olvasandó", "olvasmány".) A szentek életéről és csodáiról szóló történetek közvetlen funkciója a vallásos szellemiség keretein belül maradó szórakoztatás volt. Ezen túlmenően a legendák írói műveikkel erkölcsi példát kívántak nyújtani olvasóik vagy hallgatóik számára. Legendairodalmunk a 11. század második felében indult meg s a középkor utolsó évtizedeig – bár fordítások korábban is készültek – latin nyelvű művekben maradt ránk. Egyes szentekről több átdolgozás, szövegváltozat is fennmaradt, így például Szent Istvánról három, Szent Gellértről két legendaváltozat. Készült legenda többek között Szent Imréről, Szent Lászlóról és Szent Margitról is. IV. Béla leányáról nem sokkal halála (1271) után íródott a latin változat, majd annak magyar fordítása. Ma ismert másolata a 15. század elejéről való.
11-13. századi irodalmunk sokszínűségét bizonyítják a további fennmaradt műfajok. 15-16. századi másolatokban ismert Szent István erkölcsi útmutatása Imre fiához (Admonitiones – Intelmek), melynek sugalmazója a király lehetett, de összeállítója ismeretlen. Gazdag a kor latin nyelvű liturgikus és himnuszköltészete; a planctus (siralom, siratóének) műfaja történelmi eseményekkel kapcsolatban is megjelent. A tatárjárás idején (1242-ben) keletkezett latin versben (Planctus destructionis regni Hungariae per Tartaros – Siratóének Magyarországról, amikor a tatárok elpusztították) hangot kapott az a későbbi évszázadok során számtalanszor megfogalmazott gondolat, hogy az elkövetett bűnök isteni büntetéseként kell elviselnie Magyarországnak a történelem csapásait. A tatárjárás időszakáról szól egy latin emlékirat is, Rogerius mester élményszerű beszámolója a pusztításokról (1243 k.). A latin oklevelekben esetenként már magyar szavak, kifejezések is felbukkantak. Az első ilyen emlékünk A tihanyi apátság alapítólevele (1055), amely 58 magyar közszót tartalmaz. A 11. század végéről pedig már összefüggő magyar szöveg is fennmaradt.
Krisztus-ábrázolás egy 14. századi misekönyvben
