Ősmagyar kor: a honfoglalásig
Ősmagyar kor: a honfoglalásig
A régi mássalhangzók közül néhány eltűnt, de ez időben keletkeztek b, d, g, f, z, h hangjaink. Megfigyelhető, hogy az ősi szavak végén magánhangzókat találunk, a mai megfelelőiken pedig nem. Az ősmagyar kor elején minden szó magánhangzóra végződhetett, s ezek fokozatosan, lassan eltűntek, de a honfoglalás után is megvoltak még egy darabig, csak már -u, -ü formában. Ezért találunk az 1055-ben keletkezett Tihanyi alapítólevélben feherü, hodu, kerekű, utu szavakat.
Érdekes és a magyarság életmódjával kapcsolatban tájékoztató jellegű a szókincs gazdagodása. Már a Krisztus születése körüli időkben is találkozhattak őseink más nyelvűekkel, őstörök, ősiráni s különböző, ma már (vagy még) ismeretlen nyelvet beszélők vették körül őket. Bizonyítják ezt a török (nyak, nyár, homok, harang), iráni (tehén, tej, tíz) és ismeretlen eredetű szavak (ápol, gyámol, csen, gyanú). Mindezekből arra következtethetünk, hogy míg a lovat és annak használatát az ugor együttélés korában ismertük meg egy ótörök nyelvet beszélő néptől, a tehéntartást az irániak őseitől tanultuk meg.
Az őshazát a Kr. u. 5. században talán valamely keletről jövő nép támadása következtében el kellett hagynia elődeink nagy részének. (Julianus barát tanúsága szerint az ottmaradtak még hétszáz év után is értették a magyar nyelvet, de végül is elkeveredtek az őket körülvevő vagy leigázó népek tengerében.) Az őshazából elindult törzsek pedig le-letelepedve, majd tovább vándorolva jutottak el a Kárpát-medencébe, s ezt az időszakot a vándorlások korának nevezzük. Az említett hangtani változások tovább folytatódtak, a szókincs bővülése azonban más irányúvá és jelentősebbé vált. Ekkor már meghatározhatóbb, úgynevezett csuvasos török nyelvet beszélő népekkel kerültek szoros kapcsolatba őseink. Tőlük sok mindent megtanultak korabeli jövevényszavaink szerint: az állattenyésztést, nomád pásztorkodást (bika, ökör, tinó, borjú, kos, gyapjú, kecske, disznó, karám), a szántóföldi földművelést (búza, árpa, tarló, eke, sarló, szérű, őröl, dara), a gyümölcstermesztést és borgazdaságot (gyümölcs, alma, szőlő, szűr, szüret, bor, söprő). A lakás és annak fölszerelése tekintetében is sok újjal találkozhattak őseink a török környezetben (sátor, karó, kapu, kút, szék, bölcső, kép, tükör, gyertya, a láda jelentésű koporsó stb.), és új mesterségek, szerszámok, munkafolyamatok terjedtek el (ács, szűcs, szatócs; balta, csákány; ködmön, gyúr, gyűr). A vallásra, hitvilágra, társadalmi életre is hatással volt ez a török együttélés (táltos, bölcs, amelynek eredetileg 'varázsló' volt a jelentése, boszorkány, sárkány, bűvöl, bájol, igéz; torol, gyász, bosszú, bátor, gyáva), de a természet világából is vettünk át tőlük szavakat (tenger; kőris, bükk, kökény, bojtorján, kökörcsin; borz, görény, karvaly, turul, sólyom, túzok). Nagyon sok szó pedig nem sorolható fogalmi csoportokba (betű, szám, ok, idő, bő, seb, korom, kék, dől stb. stb.).
Olyan sok a magyar nyelvben a török jövevényszó, hogy egészen a múlt század végéig neves tudósaink között is voltak olyanok (Vámbéry Ármin, Marczali Henrik), akik a magyart török eredetűnek, vagy legalábbis az altaji nyelvcsaládba tartozónak vélték. Közöttük és az ugorosok (Budenz József, Hunfalvy Pál) között dúlt az úgynevezett ugor-török háború, melynek eredményeként tudományos érvekkel bebizonyíttatott, hogy nyelvünk a finnugorsághoz tartozik, de nagyon erős török hatás érte a szókincsét a honfoglalást megelőző évszázadokban.
