Ómagyar kor: Mohácsig
Ómagyar kor: Mohácsig
A honfoglalás nagymértékben megváltoztatta a magyar nép és vele együtt a nyelv életét is. Természetesen főleg a szókincsben következtek be változások, hiszen más nyelvű, kultúrájú, más társadalmi és gazdasági helyzetű népek közé kerültünk. A hangrendszer változásainak a földerítéséhez ebből a korból már írásbeli források: a nyelvemlékek is segítséget adnak a nyelvtörténet kutatóinak. A legkorábbiak csak egy-egy magyar szót tartalmaznak valamely idegen nyelvű (arab-perzsa, görög, latin) szövegben elszórva, ezért szórványemlékeknek nevezzük őket. Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár Kr. u. 952-re befejezett De administrando imperio (A birodalom kormányzásáról) című műve a magyarokkal is részletesen foglalkozik, sok személy- és helynevet megemlít (Levedi, Etelköz; Álmos, Árpád, Tarkacs, Zoltán, Tevel, Falics, Taksony, Tas, Bulcsú). Hazaiak közül az első hiteles és eredeti az I. Endre király korában, 1055-ben kelt Tihanyi alapítólevél (eredetijét Pannonhalmán őrzik), amely közel száz magyar szót, sőt összefüggő szócsoportokat is tartalmaz ( feheruuaru rea meneh hodu utu rea = a Fehérvárra menő hadútra; nogu azah fehe rea = a Nagyaszó fejére 'a nagy száraz völgy kezdetéig'; gnir uuege holmodia rea = a nyír vége halmocskájára 'a nyírerdő végén álló kis halomig'). Későbbi okleveleink sokasága mellett sok szórványt tartalmaz P. mester (akit Anonymusnak, névtelennek szoktunk nevezni, mert nem ismerjük a nevét) történetírása, a Gesta Hungarorum. Elsősorban hely- és személynevek találhatók ebben is (Abád, Budavár, Csepel, Győr; Bors, Töhötöm, Zombor, Karold és Sarolt – ez utóbbiak nők nevei). Végül említésre méltó (jogtörténeti ritkasága miatt is) a Nagyváradon, Szent László király sírja mellett 1208 és 1235 között tartott istenítéletek (tüzesvas-próbák) jegyzőkönyvsorozata, amit Váradi Regestrumnak nevezünk, és hihetetlen mennyiségű tulajdonnevet tartalmaz.
Az első összefüggő hosszabb szövegemlékünk, a Halotti beszéd az 1100-as évek végén keletkezett: temetésen elmondott prédikáció, rövid imával a végén. Különösen megkapó kedves közvetlensége (feleim, szerelmes barátaim), választékos stílusa: gondolatritmusok (por és hamu, halálnak és pokolnak), szónoki kérdések (kik azok?), figura etimológicának nevezett szócsoportja, melyben mindegyik szónak ugyanaz a töve (halálnak halálával halsz), és más képek alkalmazása.
Még szebb és költőibb az 1300 körül keletkezett Ómagyar Mária-siralom, amely egyben az első magyar vers is. Csodálatos alliterációi [vagyis azonos hangokkal kezdődő szavak egymás közelében] (választ világomtól, keserűen kínzatol, vas szegekkel veretel), gondolatritmusai (siralommal szepegek, búval aszok, epedek; szemem könnyel árad, én bensőm búval fárad) arra engednek következtetni, hogy nagy gyakorlata és tehetsége volt az eredetileg latin vers átköltőjének. Ennek a versnek is kalandos útja lehetett, hiszen az a kódex (kéziratos könyv), amelyben található, hosszú évszázadokon át ismeretlen helyen lappangott, s 1910-ben Toscanában vásárolta meg egy müncheni antikvárius. Az első világháború után a német állam jóvátételként a belgiumi Leuven város egyetemi könyvtárának adta, s 1922-ben fedezték föl benne a magyar verset. A második világháborúban teljesen leégett a könyvtár, de ez a kódex csodával határos módon megmaradt. Ma a Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzik.
Nyelvemlékeink legbeszédesebb darabjai a nyelvtörténet szempontjából a korai, kézzel írott magyar könyvek, kódexek. Ezeknek szinte mindegyike vallásos témájú: szentek élettörténetét, imádságokat, bibliai részleteket tartalmaznak. Első fönnmaradt ilyen könyvünk a Jókai-kódex, amely Assisi Szent Ferenc élettörténetét, csodáit mondja el, még 1380 körül készült latinból való fordítás, de ránk csak egy 1440 körüli másolata maradt. Az első magyar bibliafordítás 1420 és 1430 között született két Prágában tanult magyar pap (Pécsi Tamás és Újlaki Bálint) munkája eredményeként. Néhány részletének másolata három különböző könyvben (Bécsi, Müncheni és Apor-kódex) fönnmaradt, s ezeket együtt Huszita Biblia néven ismerjük. Ennek a csodálatos alkotásnak nemcsak nyelvemléki jelentősége nagy, hanem helyesírás-történeti szempontból is érdekes, mert megkísérli az egy hang = egy jel elvének alapján az egész magyar helyesírást megreformálni. Hogy következetes és egyértelmű legyen, néhány betű mellett úgynevezett mellékjelet alkalmaz (s' = zs, t' = ty, ń = ny), máskor új betűt is teremt (L = cs). Sajnálatos, hogy nem terjedhetett el ez a helyesírás, hanem a különböző korok kancelláriáinak (oklevél-kiállító hivatalainak) és a kolostoroknak az írásgyakorlatából alakult ki a mai magyar helyesírás. Alapja kétségtelenül a latin volt, de mind a nyugati szláv, mind a német, de még az északolasz és a vallon-francia is hatással volt rá.
Jelentős számú nyelvemlékünk alapján sokkal biztosabb képet alkothatunk a honfoglalás utáni magyar nyelv változásairól, mint az azt megelőző korról. Így megállapíthatjuk, hogy a tővéghangzók lekopása befejeződött a 13. század végére. Létrejöttek a különböző tőtípusok (hajó – hajót, négy – négyet, fa – fát, bokor – bokrot, szerelem – szerelmet, bíró – bírák, borjú – borjas, fű – füvet). A magánhangzók legfontosabb változása ekkor a nyitódás (pur>por, holsz>halsz, oz > az, ürdü(n)g > ördög, küz > köz, higy > hëgy, igy > ëgy), nyúlás vagy pótlónyúlás (lat > lát, Adam > Adám, vizes > víz, tüzet > tűz, ludak > lúd, ës > és). A hosszú magánhangzók gyakran kettőshangzókból (diftongusokból) alakultak ki, ugyanis gyakori volt még a korszak elején az ái, ëi, oi, majd később az ou, ëü kettőshangzó, amelyekből á, é, ó, ő hangok lettek (buzáit > búzát, keik > kék, hálou > háló, fëdëü > fedő, lëün > lőn, Mauritius > Móric).
Az ómagyar korban is legérdekesebbek és a nép életére legjellemzőbbek a jövevényszavak. A letelepülő magyarság a Kárpát-medencében kétféle szláv nyelvcsoportot talált: nyugati részeken a mai cseh, morva, szlovák stb. nyelvet beszélők őseit, Erdélyben pedig nagyon ritka népességgel a bolgárnak (kevertnek) nevezett szláv nyelvet. Mindkettő hatással volt korabeli nyelvünkre, de összehasonlíthatatlanul erőteljesebben a nyugati szláv. Mint a jövevényszavak általában, ebben a korban is azt mutatják, hogy mit tanult az átvevő nép az átadó nyelvtől. A földművelés és állattenyésztés köréből a zöldségtermesztési (bab, cékla, dinnye, kapor, káposzta), gyümölcstermesztési (barack, szilva, cseresznye, naspolya), gabonatermelési (rozs, zab, cirok; parlag, ugar, korpa), állattartási (birka, bárány, bivaly; abrak, széna) ismereteinket bővítettük. Sok új szó került be az ipar és különféle mesterségek területéről (kovács, mészáros, molnár, malom, garat), a katonaéletből (kopja, parittya, zászló, huszár, vitéz), az állami élet, közigazgatás (császár, király, bán, ispán, nádorispán, kaloda, pénz, zálog), az egyházi élet, római katolikus vallás (keresztény, pap, barát, apát, apáca, diák, szent, csütörtök, péntek, szombat, karácsony), családi élet, rokonság (család, cseléd, déd, koma, dajka, unoka, mostoha), a ház és lakás fölszerelése (konyha, pitvar, pince, pajta, ablak, asztal, pad, katlan), az étkezés (ebéd, vacsora, csésze, palack, kása, kolbász, pecsenye, zsír), a ruházkodás és öltözködés területéről (ruha, nadrág, szoknya, harisnya, szappan), valamint témakörökbe nem sorolható területekről (bolgár, bosnyák, cseh; patak, zátony, barlang' haraszt, pázsit; medve, hörcsög, vidra; szarka, veréb; bolha; derék, gonosz, goromba, ritka, szabad).
A másik jelentős hatás a kereszténység fölvétele következtében a latin nyelv felől érte ekkor a magyart. Elsősorban a vallással, iskolával, tudománnyal kapcsolatosak az átvett szavak (advent, alamizsna, angyal, apostol, kámzsa, kántor, katedra, klastrom, legenda; tinta, spongya; balzsam, patika, doktor), de az állami életre is vonatkozik néhány (gubernátor, nótárius, prókátor, testamentum). A házzal, a lakás berendezésével kapcsolatosak először a kolostorokra, zárdák, templomok berendezéseire vonatkoztak, majd közhasználatúakká lettek (garádics, kamara, tégla, fáklya, lámpa, zsöllye).
A honfoglalás után elég korán találkozott a magyarság a németekkel a kalandozások következtében, majd az udvari kapcsolatokon, házasságokon, behívott lovagokon, térítő papokon keresztül. Így a korai német jövevényszavaink egy része is a hadi és udvari életre vonatkozik (páncél, gerely, ostrom, zsákmány, kvártély, paIánk; lant, tánc, farsang). Sokkal több és fontosabb azonban a városi polgárság, iparosság által közvetített fogalom és annak szókincse (polgár, cégér, céh, kontár, kalmár; fukar; hámor, kohó; kömény, perec; csap; komp).
Az olasz kereskedőktől már a 1213. században átvettünk néhány szót (szerecsen; füge, narancs, mandula; datolya, rizs), kapcsolataink azonban a 15. századtól az Anjouk, majd Mátyás király révén közismerten megerősödtek, s ekkor szaporodtak olasz jövevényszavaink is (sajka, gálya, bárka, trombita, lándzsa, pajzs, csúf, ereklye, tréfa). Némi hatás a francia nyelvtől is érte a magyart, ami részben főúri és egyházi kapcsolatoknak, részben pedig telepítéseknek a következménye (kilincs, lakat, szekrény, mécs, must, mustár, zománc, furmint).
Török kapcsolataink sem szűntek meg a honfoglalással, csak más jellegűek lettek. Befogadtunk olyan török nyelvű népeket (besenyő, úz, kun), akiktől néhány szót kaptunk cserébe (buzogány, csődör, kalóz, kobak).
Azt vélhetjük, hogy olyan sok új és idegen szó került be már eddigre nyelvünkbe, hogy az uráli-finnugor jelleg elhomályosodhatott, legalábbis kisebb számban fordulnak elő ősi szavak, mint jövevényszavak. Ez tévedés! Számtalan pontos fölmérés igazolja, hogy még ma is 85-90%-ban finnugor vagy belső keletkezésű szavakat használnak íróink, költőink, de még az újságírók is. Ugyanis ősi szavaink alapszavak, a jövevényszavak pedig többnyire szakszavak, s ezek ritkábban fordulnak elő a mindennapi beszédben és írásban egyaránt.
A szókincs gazdagodása mellett régi szavaink közül sok ki is halt a nyelvből. Ilyen például a verő ősi magyar szó, amit kiszorított a szláv kalapács. Nyelvemlékeinkben sok olyan szó fordul elő, amellyel később soha sehol sem találkozunk, így még jelentésükben sem lehetünk biztosak (heon 'csak, csupán, ellenben', feze 'fizetése, fészke, martaléka', kangrez '?'), vagy csak végződésekkel ellátva élnek ma (aj 'nyílás' > ajtó, ajak, té 'ide a közelbe' > tétova). Sok szó jelentése megváltozott (ravasz 'róka', zaj 'jégzajIás', fal 'vesszőfonadék', kebel 'ruha öble').
Az ómagyar kor nyelvtani változásai közül sok ragnak önálló szavakból való kialakulását is megfigyelhetjük (-ból/ből < belëül < bél 'valaminek a belseje', -tól/től < tő, -hoz/hez/höz < *huza 'valaminek a széle').
Kinizsi Pálné, Magyar Benigna számára készült 1490 körül a legszebben díszített magyar kódex, valószínűleg a nagyvázsonyi pálos kolostorban. A könyv, melynek egy iniciálés lapja látható a képen, egyik tulajdonosáról, a Festetics-családról kapta nevét
Bizonyára a Sárvár melletti Újszigeten, a Nádasdy-birtokon nyomtatták a református író-tudós, Dévai Bíró Mátyás helyesírási tankönyvét 1549-ben
