A klasszikus időmértékes verselés
A klasszikus időmértékes verselés
A szótagmérés hagyományos, sorozatosan ismétlődő egységei a szóhatároktól független, meghatározott szótagszerkezetű verslábak. Ókori eredetű, magyarosan ejtett nevük mellett megemlítjük 18-19. századi magyar "becenevüket" is, amelynek érdekessége, hogy hangzásával a megnevezett ritmusképletet utánozza. A verslábak képletében a hosszú szótagot vízszintes vonalkával /-/ a rövidet félkörrel /u/ jelöljük.
A verslábakat többféleképpen csoportosíthatjuk. Vannak 2, 3, 4 szótagú verslábak. Ritmikai szempontból a rövid szótag időtartama számít viszonylagos időegységnek (1 mora), a hosszú szótagé ennek kétszerese (2 mora). Így az egyes verslábak ritmikai időtartama 2, 3, 4, 5, 6 mora lehet. A vegyes szerkezetű verslábakban a hosszú szótag kiemelkedő, erős helyzetben van (iktus vagy lüktető). Ez a szótaghelyzet határozza meg a versláb lejtésirányát. A lüktetővel kezdődő verslábak (pl. a trocheus, a daktilus) ereszkedő lejtésűek. Ennek fordítottja az emelkedő lejtés (pl. a jambus és az anapesztus esetében). Emelkedő lejtésű, 7 szótagú jambusi sorfaj például az anakreóni sora: u – / u – / u – / u. (Szövegpélda Csokonaitól: A rózsa szép virágszál.) Az egynemű szótagokból épülő verslábak (például a pirrichius és a spondeus) lejtés szempontjából semlegesek, éppen ezért többnyire helyettesítő verslábul szolgálnak.
A verslábnál nagyobb, ismétlődő ritmikai egység a dipódia vagy lábütem (két versláb szorosabb kapcsolata) és a kólon (verslábakra nem osztható, meghatározott szerkezetű szótagtömb). Magyarul is kedvelt formaelem például az adóniszi kólon: – uu – – (Kettős példája Nemes Nagy Ágnestől: Fönt meg a felhők szállnak az égen.)
Kólonokból alakult kötött sormértékek alkotják az ókori görög költőkről elnevezett, meghatározott szerkezetű klasszikus strófákat (szakaszmértékeket). A magyar költészetbe is átkerült három legismertebb változat: 1. a szapphói strófa (pl. Virág Benedek: Békesség-óhajtás, Berzsenyi Dániel: Búcsúzás); 2. az alkájoszi strófa (pl. Batsányi János: Tűnődés, Berzsenyi Dániel: Fohászkodás); 3. az aszklepiadészi strófá (pl. Berzsenyi Dániel: A közelítő tél, Horác).
Az ókori költészetben kevésbé kötött, változó szerkezetű és szótagszámú sorfajok is kialapultak. Ilyen több változatú lábvers például a hexaméter, amely hat, alapvetően daktilusi lejtésű verslábból áll. Általános képlete: -uu/-uu/-uu/-uu/-uu/--u. Közeli rokona, gyakori versalkotó társa a pentameter, amelynek harmadik és hatodik verslába helyén csak egy-egy hosszú lüktető maradt: -uu/-uu/-//-uu/-uu/-. A hexameter és a pentameter hagyományos kapcsolatát disztichonnak, párversnek nevezik. Disztichonokban szólal meg például Kölcsey Ferenc Huszt c. epigrammája.
