Önsorsrontás a kor szorításában
Önsorsrontás a kor szorításában
Az újabb magyar dráma első jellegzetes hőstípusa a nagy formátumú Németh László-i főszereplőkben elevenedett meg, ezek a heroikus figurák azonban semmiképp sem lehettek a szó szoros értelmében (és dramaturgiai vonatkozásában) vett modern hősök. Annál inkább modernnek számít Sarkadi két értelmiségi drámahőse. Az Elveszett paradicsom (1960-1961) a krisztusi korban járó, s egy végzetes tett miatt öngyilkosságra készülődő orvost igyekszik a bölcsesség és a szerelem erejével megmenteni az életnek; az Oszlopos Simeon (1960-1961) a "Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!" pusztító dühével tehetetlen önmagán és silány korán bosszút állni próbáló bukott "próféta" drámája. A súlyos börtönbüntetéssel számoló Sebők Zoltán, az élet és halál közt lebegő Kis János további sorsa is csupa marcangoló rejtély. Sarkadi az utóbbi dráma egy burkolt utalásával – miszerint részben október 23-i napon játszódik a mű – nem hagyott kétséget: az intellektuel válságtudatát az 1956-os események robbantották ki, az önsorsrontás, a cinizmus, a kivonulás a konszolidációnak álcázott társadalmi csőd következménye.
Ezt a válsághelyzetet és ezt a hőstípust ábrázolta már 1957-ben Hubay Miklós (1918-) Késdobálókja egy gyermeke vesztett házaspár éles dialógusaiban. Hubay magát a 20. századot is összefüggő katasztrófaveszélynek, 1914 nyara óta lángoló folyamatos háborúnak látja. Ironikus vagy tragikus egyfelvonásosai, rövid drámái, melyek A zsenik iskolája (1977) című kötetben sorakoznak, sok virtuóz ötlettől kísérve kutatják, miféle tere maradt még az emberi cselekvésnek, miféle esélye a gondolkodó méltóságnak? Nagyszabású "világvég-drámái" és leporolt műveket adaptáló "hálaáldozatai" olykor saját magas hőfokukon égnek el, önnön iramukkal nem bírják a versenyt. Közülük a magyar Erzsébet-kort, magyar shakespeare-i drámát álmodó Színház a Cethal hátán (1973) és az antik görög – színházi tárgyú Búcsú a csodáktól (1981) a legmaradandóbb.
Sarkadi sötét társadalomlátásának örököse Csurka István (1934-), aki ugyan a tragikomédia és a groteszk mezején bőséges humorát, szatirikus kedvét is nekifuttatja, de a kort, a szocialista társadalmat ostorozó szigorból, ellenszegülésből, a mondandó komolyságából nem enged. Különféle játékok (kártya, lóverseny stb.) összetéveszthetetlen miliőjükkel, speciális szókincsükkel mintázzák műhelyében azt a "játékdramaturgiát", amelynek felhőtlenebb képviselője a színpadi miniatűrjeit derűs lélekkel író, a konfliktusokat mókás-mogorván elsimító Karinthy Ferenc volt. Csurka a Ki lesz a bálanya? (1964) démonikus pókercsatájában, a Házmestersirató (1979) monológokra tördelt társadalomkritikájában, a Deficit (1979) négyszereplős házastársi sakkjátékának kegyetlenül illúziótlan végkifejletében inkább a kor, s csak kisebb mértékben az egyén felelősségének tudja be a morális züllést, az általános szegényedést, az Európától való távolodást.
