Molekuláris próza
Molekuláris próza
1965-1970 között népes fiatal generáció jelentkezett a magyar irodalomban. Epikusaik szinte kizárólag novellára vállalkoztak, és fiatal hőseik, alakmásaik rossz közérzetét, átmeneti léthelyzetét, fölöslegességtudatát: a kényszerűvé lett társadalmi lézengést fogalmazták meg. Császár István, Simonffy András, Czakó Gábor, Vathy Zsuzsa érkeztek elsőként. A biztató, sistergő, ám egyenetlen "novellatermelésben" az első regények publikálása hozott minőségi változást. 1980 körül már nagyepikai vértezettséggel rendelkezett a nemzedék. Gáll István (1931-1982), A ménesgazda (1976) című regényében az ötvenes évek első feléről hiteles kritikát nyújtó író nevezte "a Péterek nemzedékének" őket, célozva arra: szerencsére van kőszikla, amire az újabb magyar epika épülhet. Persze korántsem mindenki engedelmeskedik e névmágiának. Soroljuk először az "igazi" Pétereket. Hajnóczy Péter (1942-1981) atomikusan lebontott, ám teljességként ható írásaiban a szabadsághiányos világ széthulló vagy narkomán alakjait ábrázolta. Nádas Péter (1942-) a lélek és a fogalmak irgalmatlan és elvont analízisében formálta újjá a történelmi tanulságú történetmondást. Lengyel Péter (1939-) mozaikosan fölrakott regényei az önkeresés értelmét már a testálásban látják. Dobai Péter (1944-) a líra és a film kedvéért sokszor hűtlenkedik a prózához, ahol a historizáló modellregény áll leginkább a kezére. Esterházy Péter (1950-) a legelsők között indított támadást műveiben a "létező szocializmus" látszatvilága ellen, az eltorzult gondolkodás szerkezetét és lesújtó frazeológiáját írásainak struktúrájával, stílusával, összképével is szellemesen, fölényes iróniával gúnyolva, negligálva (Termelési regény. Kisssregény, 1979).
Csalog Zsolt (1937-) a magnetofonos dokumentumpróza mellett tart ki hosszú ideje: más szavaiban lett a saját szó művésze. Spiró György (1946-) az éles ész és a radikális bírálat által koncipiáltan szövi múltba néző, szarkasztikus, komor regényeit. Bereményi Géza (1946-) íróként, filmrendezőként, dalszövegíróként egyazon családregény legendáriumába vetíti önképét, egyben nemzedékének racionális és szomorkásan mosolyogtató képét. Temesi Ferenc (1949) Por (1986-1987) című szótárregénye mutatja legtisztábban a mai magyar nagyepika gyakran molekuláris, szándékosan tördelt voltát. A cím valóságos homokra vonatkozik, és elvontan is a szemcsésségre asszociáltat. Az ábécéhez igazodó címszavak mint életenciklopédiát osztják fejezetekre az áttételes önéletrajzot. Másoknál is gyakori, hogy formailag hangsúlyos elemekből, képkockákból, részletekből alkotják, állomásról állomásra utaztatják, sorozatosan építik-ismétlik mondandójukat. Az epika célja az összefoglaló nagyregény, tapasztalata viszont e műforma beteljesítésének lehetetlensége. Így keletkeznek sorra a terjedelmes prózai alkotások – novellákból, fragmentumokból, szemelvényekből, a keletkezésben mindjárt tagadva is magukat és az ábrázolt világ egyértelmű érvényességét.
