Emberavatás
Emberavatás
Az 1945-öt követő bő évtizedben egyértelműen a (nagy)regény szabta meg a magyar epika karakterét. Amikor kiderült, hogy még a ciklikus regényekbe sem feltétlenül fér bele néhány évtized históriája, illetve a műfaj hajótörést szenvedhet adminisztratív tiltások vagy a korlátozott talentum zátonyain, az érdeklődés – főleg a fiatalabb írók körében – hamarosan a mozgékonyabb novella, majd ennek nyomdokain a világszerte amúgy is előrenyomuló kisregény felé fordult.
Sarkadi Imre (1921-1961) alkatának, zaklatott életmódjának eleve a rövidebb terjedelem felelt meg. Novellisztikájában néhány évet a középpolgári, kritikai élű, majd a paraszti tárgyú, a jelent pártoló írások töltenek ki változatos színvonalon. Mint legjobb drámái, maradandó kisregényei is utolsó alkotó esztendejében, az 1956-os megrázkódtatás hatására íródtak (Bolond és szörnyeteg, 1960; A gyáva, 1961). Munkássága húzóerőt, öngyilkossággal – vagy tragikus balesettel – végződő sorsa mementót jelentett annak a nála kissé fiatalabb írógárdának, amely egyénileg is föltűnést keltő próbálkozások közepette az Emberavatás (1955) novella-antológiába, illetve e kötet köré szerveződött.
A laza csoportosulás tagjai közül néhányan kitartottak az elbeszélés mellett (mint a fájdalmas-szép balatoni gyermekkort fátyolos emlékezésekben idéző Szabó István), más inkább drámáival aratott sikert (Csurka István), a többségre viszont az a jellemző, hogy legalább egy-két tucatnyi emlékezetes novella mellett kisregényben vagy regényben még fontosabbat hoztak létre. Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem (1965) című regényének nagy visszhangjából, a kiábrándult újságíró csődtörténetéből mára inkább irodalomszociológiai adalék lett, Sánta Ferenc (1927-) Az ötödik pecsét (1963), Húsz óra (1964) és Az áruló (1966) című vitaregényeinek etikai és esztétikai érvényességét viszont az sem tudta elhalványítani, hogy a szerző majdnem harminc éve várat újabb alkotásra. Különösen a "húszórás riport", a magyar falu átalakulásának erkölcscentrikus rajza maradandó.
A Hideg napok történelmi, a Próféta... értelmiségi, a Húsz óra paraszti tárgyú kisregényként csatlakozott ahhoz a kisregényhullámnak nevezett vonulathoz, melyet Sarkadi már 1960-61-ben, illetve Fejes Endre (1923-) közvetlenebbül 1962-ben a proletariátus életéből vett kisregénnyel, a Rozsdatemetővel elindított. Filmszerűnek ható ábrázolásmóddal, egyéni stiláris fordulatokkal, néhol balladásan-kihagyásosan zsugorította a nagyregényt kérő családtörténetet. Hősei, a Hábetlerek maguk sem képesek kitölteni azt a teret, amelyet a szocialista társadalom látszólag kínál nekik; illetve a szocializmus képtelen felnöveszteni a szabad, dönteni bátor, sokat emlegetett új embertípust. Egyre inkább hiába kereste ezt a hősalakot Galgóczi Erzsébet (1930-1989) is, aki a Pókháló (1972), A közös bűn (1976) és a Vidravas (1984) lapjain később, ám annál szikrázóbban teljesítette ki a rá jellemző, "kőnél keményebb" ítéletet.
Az Emberavatás nemzedékének tehát épp a címbe fogott program, az új típusú ember avatása nem sikerült. Ma már úgy véljük, hogy az egy-két éves késéssel melléjük lépett prózaíró generáció ugyanezzel a gonddal viaskodott, a két írócsoport egybesimult. Moldova György (1934-) regényírói ambícióit csak a Negyven prédikátor (1973) történelmi tablója igazolta, ám a populáris szociográfiát nála jobban senki nem műveli, koncentrált perceiben élvonalbeli szatirikus, és már ifjan megírta antológiadarabnak számító romantikus kőbányai novelláit. Hernádi Gyula (1926-) filmtörténetünk legjobb forgatókönyvírója (Jancsó Miklós számára), határokat nem ismerő kísérletezőkedve és szabadságeszménye érdekes művekhez és kóklerségekhez egyként elvezette. Kardos G. György (1925-) személyes élmények alapján keletkezett, trilógiába is fogott regénye, az Avraham Bogatir hét napja (1969) nemcsak szikár szövegkezelésében él: a nacionalizmus sokfelé történt megéledésével közvetlen aktualitását is visszakapta.
Megint más világ Lázár Erviné (1936-): páratlan mesenovelláiban és -regényeiben "felnőttebb" groteszkumra lelt, mint szürreális elbeszéléseiben. Bertha Bulcsu (1935-) íróinterjúi, szociográfiái és főleg publicisztikája jelenleg elfedik, milyen impulzív novellistának indult. Jókai Anna (1932-) mindinkább a személyes felelősséget és a szeretetet állítja a kis életekre és nagy sorsokra egyaránt fogékony írásai tengelyébe. Sándor Iván (1930-) tisztes írói és kritikusi szolgálat után 1980 táján lett nemzedéke legfelelősebb esszéistáinak és rugalmas regényújítóinak egyike (A föld alá vitt tények üzenete, 1990; Arabeszk, 1991).
Legidősebb társként a kényszerű mellőztetés után az irodalmi életbe visszatérő Örkény István (1912-1979) is ezt a nagy ölelésű nemzedéket erősítette a Jeruzsálem hercegnője (1966) és a Nászutasok a légypapíron (1967) novelláival, az Egyperces novellák (1968) pedig frappírozó tömörségével, filozofáló szellemességével, szerkezeti ötleteivel az egész magyar kisepikában huzatot csinált. Örkény prózaírói jelentőségéről mégis hajiamosak vagyunk elfeledkezni, mert szinte valamennyi újabb regénye színpadi változatban lett nagy siker, sőt a novellák egy része is, az "egyperces dramaturgia" is drámában kamatozott.
Konrád György (1933-) A látogató (1969) című kisregény hűvösen regulázott víziója, precíz és szuggesztív körmondatai óta az esszé és a szociográfia törzsére oltja a regényt. Az írástechnikai újdonságot és a gondolati mélységet tekintve a ma hatvanadik életévük körül járó prózaírók között ő jutott legmesszebbre; minden jel szerint az összegző mű küszöbéig.
