Tradíció, tájékozódás, teremtés
Tradíció, tájékozódás, teremtés
Viszonylag gyorsan kialakuló és sokszínű formájában 1949/50-ig létező folyóirat-kultúra tette lehetővé, hogy mindjárt négy költőnemzedék tevékenykedjen, jobbára szövetségben, néha vitában egymással. A századelő viharos irodalmi föllendülésével indult, immár idősödő nagyságok közül Kassák Lajos organizáló képességét, Füst Milán önnön nimbuszát állította a literatúra szolgálatába. Ők különböző műfajú munkáikkal és tekintélyükkel szerencsére még évtizedekig jelen voltak, de – a hozzájuk hasonló életkort megért, csöndes szavú Áprily Lajossal, a sokáig hallgatásba zárkózott vagy zárt Erdélyi Józseffel, Sinka Istvánnal egyetemben – életművük lényege már 1945 előtt kikristályosodott.
A feladatok java a negyvenesek generációjára várt. Közülük sokakat (így Keresztury Dezsőt, Takáts Gyulát, Rónay Györgyöt) a közéleti pálya vagy a tudományos ambíció is hosszabb-rövidebb időre kiszólított. A legérettebb poéta, a szenvedélyesen racionalista Szabó Lőrinc (1900-1957) a Tücsökzene (1947) verssorozatának közreadásával "élete tájait", egyben a század első felének magyar glóbuszát rajzolta meg. A kíméletlen nyíltságú, izzó A huszonhatodik év (1957) szonettjeinek "lírai rekviemje" a társat, a múzsát siratta, ám magának a költőnek is ez lett maradandó és monumentális sírverse.
A marsallbot Illyés Gyula (1902-1983) tarsolyába került. Fokozatosan nemcsak a magyar irodalom, de az egész magyar kultúra legmegbecsültebb egyéniségévé emelkedett. A Kézfogások (1956) nagy kompozíciói a népi indíttatású lírikus küzdésetikáját, a politikai prést is elviselő szívós értelem taktikus józanságát hirdették. Az Új versek (1961) és a Dőlt vitorla (1965) hozta a végleges letisztulást, s vele főként a kiemelkedő pályatársakat himnikus személyességgel ünneplő, a közelítő halállal farkasszemet néző, és a nemzetsorson meditáló költemények köreit. S mindezt a számtalan más műfajra is kiterjeszkedő, lankadatlan írói szorgalmatosságba ágyazva.
Vas István (1910-1991) az óda, a rapszódia, az elégia klasszikumát hajlította az angolszász és német modernséghez is húzó verseszménye felé. A romantizált ifjúság és a bölcsen szemlélt elmúlás lettek fő tárgyai, köztük a szerelem szilárd hídjával, és az örökkévalóság gondolatának ingatagabb pallójával. A Nem számít (1969) és az Önarckép a hetvenes évekből (1974) összegzései után erejét szinte kizárólag részletezően kanyargó memoárjának szentelte.
E három költő egyikének sem adatott meg a folyamatos, zavartalan lírikusi jelenlét az 1945 és 1956 közötti éveken. Kisebb-nagyobb mértékben megszenvedték a személyi kultuszt, a sematizmust, a kulturális politika otromba döntéseit. A bürokratikus intézkedések, tiltások azonban leginkább az Újhold (1946-1948) című negyedéves periodika költőit sújtották. A polgári humanizmus akkoriban sietve megbélyegzett – úgymond dekadens – eszményének kötelezte el magát e körben Pilinszky János, a költészet és szabadság ideájával fölvértezett, ritka lelkierejű Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), a "mindenestül modern" Somlyó György (1920-), a sűrítésben mester Rákos Sándor (1921-), a zárkózott és érzékeny Rába György (1924-), az antik erejű és derűjű Lakatos István (1927-) és mások. A csupán néhány lapszámot megélt folyóirat korszakos jelentőségét tanúsította, hogy a nyolcvanas években a régi munkatársi gárda egy időre újraindította, évkönyv alakban. Ekkor sok rokon gondolkodású pályatárs és műhelyt igénylő fiatal csatlakozott az orgánumhoz.
