Lírai forradalom
Lírai forradalom
1988-ban megéledt hamvaiból egy másik kiadvány is: ismét gyűjteménnyel jelentkezett a Tűz-tánc (1958) antológia erősen változott költőcsapata. Mivel már az eredeti kötetben is a szinte közvetlen politikai állásfoglalás kért szót magának, általában jóval szerényebb tehetségek révén, ennek a vállalkozásnak kevés parazsa maradt. Mégis tagadhatatlan tény, hogy az akkor "ellenforradalminak" tekintett – 1956-os eseményeket követően a tűztáncosok nyersebb, a történelem baloldaláról fölharsanó dalaikkal a konszolidációt, a szétdúlt irodalmi élet (a hatalom által ellenőrzött) megnyugvását szorgalmazták, s közülük a korán elhunyt Váci Mihály (1924-1970), a néptribun költő, Garai Gábor (1929-1987), a nosztalgikus eszménykeresés és a szocialista szolgálat közt ingadozó iskolázott poéta, és Ladányi Mihály (1934-1986), a brechti attitűd "kisproletár" képviselője nemcsak ideig-óráig voltak a költészetszeretők kedvencei, hanem valamennyien hagytak hátra szuverén, egyben a korra jellemző műveket is.
Az 1956 utáni konszolidációs folyamat kényszerű tudathasadásba vitte az országot. Csekély kivételtől eltekintve csakis a szocialista rendszer egyetlen perspektívaként való igenlése kaphatott nyilvánosságot – miközben a hétköznapi és személyes élet fórumain, az elviselhetővé normalizálódott létviszonyok közepette is állandó kritika, ellenszenv tárgya volt az illuzórikus szabadság.
Az irodalom – pusztán a két végletet említve, s az esetleg jóhiszemű párthű szószólást természetesen figyelmen kívül hagyva – vagy a személyes szférába való visszahúzódást választotta, vagy éppenséggel fölvette a kesztyűt, s olyan művészi csatározásba kezdett, amellyel a meghatározó politikusok maroknyi csapata nemigen tudott és csak részben akart szembeszállni.
Az első típusú döntés, a magasrendű magánlíra példája a ritkán szólaló Kormos István (1923-1977) szürreálisan színezett vagabundussága. Sok – részben általa fölfedezett – fiatal költő tőle tanulta az emberi és művészi tisztességet. Csanádi Imre (1920-1991) mindinkább a historizáló, miniatúrás kisformákban keresett menedéket. A közéleti szolgálatba beletörődő Simon István (1926-1975) akkor igazolta kezdetben ígéretesebbnek tetsző talentumát, ha népi életképek, helyzetdalok meghitt tüzéhez telepedhetett. Simonyi Imre (1920-) akarva-akaratlanul a remeteszerepben találta meg lírája értelmét.
Az 1945 után pályát kezdő, a vidéki Magyarországból föláramló generációhoz, az ún. fényes szelek nemzedékéhez tartoztak ők is. Ennek a gárdának – a hatvanas években már lírai derékhadnak – két kimagasló reprezentánsa teremtette meg azt a fordulatot, melyet ma már a lírai forradalom terminusával jelöl az irodalomtörténet. Nagy László (1925-1978) és Juhász Ferenc (1928-) vitte diadalra Bartók Béla zenéjének zseniálisan disszonáns kompozíciós elveit, s érvényesítette a József Attila-i örökség azon gondolatát, miszerint a konszonancia sem egyéb, mint megértett disszonancia.
A Felsőiszkázról, illetve Biáról a fővárosba került két fiatalember, a két jóbarát pályája szinte azonosan indult a negyvenes évek második felében, ám Juhász a kor örömeit és gondjait csengő, néha üreske dalforma mellé hamarabb munkálta ki az elbeszélő költeményt, az általa éposznak nevezett mitologikus hosszúverset. Ebben a testes műfajban előbb a 19. századi mintákat követte (Apám, 1950; A Sántha család, 1950), majd merész hangváltással, radikális szerkezeti újítással megalkotta az eltorzult, hazug világ legszigorúbb bírálatát, egyben az újra kivívott szabadság vízióját (A tékozló ország, 1954). Olvasóit és önmagát egyként provokálva az 1956 körüli nagyszabású eszméletversekben, majd próza- és hosszúversekben a végletekig feszítette (vagy a végleteken túlra robbantotta) az egyszerre makro- és mikrokozmikus, anyagelvűen leltározó, ismétléses-mellérendelő technikájú, a szentségtörő nyelvi elemeket sem nélkülöző költeményeit és époszait. Az Anyám (1970), A halottak királya (1971), a Latinovits Zoltán koporsója. .. (1976) gyönyörű tobzódásában, féktelen vallomásosságában mutatja ezt az európai rangú lírát, melynek centruma az állandóan tagadott, vádolt, átkozott halál (a "fehér bárány"-halál és kiváltképp a "varangyosbéka"-halál). Az utóbbi évtizedben e páratlan lírai burjánzás önmagát nőtte be loncként, a kritika rendre Juhász Ferenc munkásságának átmeneti vagy válsághelyzetét regisztrálja.
Nagy László otthonosabb, familiárisabb, természetközeli világot alakított ki verseiben, ahová az univerzum vágtaútjairól is vissza lehet térni. A dalformát, az egyszerű technikát 1957 és 1963 közt növesztette át tépettebb rapszódiákba, szabadversekbe, majd – képzőművészeti érdeklődésének, rajzkészségének is megfelelően – képversekbe. Nagyjából ugyanezek a határdátumok jelzik pazar hosszúvers-korszakának kezdeteit A vasárnap gyönyöre (1955) valóságra döbbenésével, a Rege a tűzről és jácintról (1956) anyaföldnek, anyanyelvnek is szóló édesapa- és édesanya-hűségesküjével; a Menyegző (1964) pedig az emberpárként láttatott tisztaság, a lakodalmas tömegként bemutatott zilált kavargás, és a tenger metaforájában kifejezett örökkévalóság hármasának mitologikumával szegi be a sort. A kivetettség, a peremtudat kötetei (Versben bujdosó, 1973; Jönnek a harangok értem, 1978) árvának láttatták az erkölcsi maximalizmus költőjét a morálja vesztett, relativizálódott jelenben. Halálvárás, halálhívás előlegezte a korai véget.
Juhász alig talált követőre, Nagy László viszont annál többre. Leghűségesebb sáfára Csoóri Sándor (1930-), aki a maga szabta szabadversben éli tovább az ihlető társ etikai öngyötrését, profetikusságát és halálsejtelmeit. Akárcsak őt, Tornai Józsefet (1927-) is a fiatalosság hajtja, de inkább a testi szerelem, illetve a szerelemfilozófia verseinek irányába. A Nagy László-i indíttatás hagyományozódik nagyrészt a Hetek és a Kilencek költőcsoport tagjainál, majd Kiss Anna, Nagy Gáspár, Pintér Lajos munkásságában. Bár a követők legjobbjai szuverén alkotók, ma már gond egyetlen verseszmény híveinek az újítás gesztusát sokszor nélkülöző összetorlódottsága.
