Emigráció és irodalom
Emigráció és irodalom
1898-tól már lapot is kiadtak az USA-ban letelepedett emigránsok, az Amerikai Magyar Népszavát. Ekkor már szervezeteket is létrehoztak a magyar nyelv ápolására és védelmére. Los Angelesben működött például a Californiai Társaság (1922-től), melynek rendszeresen megjelent Napnyugat című irodalmi melléklete. A zsidóüldözések elől sok kiváló tudós, művész, gondolkodó keresett menedéket a nyugati országokban, s megsokszorozódott a menekültek száma a második világháború befejezése után. A Szálasi idején működött országgyűléssel ment Nyugatra Nyírő József (1889-1953), a rendkívül népszerű író, aki hamar kiábrándult a politikai közszereplésből, s régi könyveinek megjelentetésével talált vissza ismét hatalmas olvasóközönségéhez. 1945 és 1948 között hagyta el az országot többek között Zilahy Lajos (1891-1974) – aki az emigrációban adta ki A Dukay család című regényét. 1956 végétől, a forradalom leverése után újból tehetséges fiatalok tömegei távoztak Magyarországról. Az ő kinti színrelépésükkel szilárdult meg s lett jelentős tényező a nyugati és a tengerentúli világban a magyar irodalom, melyről előbb-utóbb a hazai hivatalos irodalompolitikának is tudomást kellett vennie, hiszen a Hontalan Írók PEN Központjának, mely 1951-től működött, nemzetközi súlya volt, és a szervezet tevékenységében fontos szerepet vállalt a magyar Tábori Pál (1908-1974), aki szerkesztőként jegyezte a központ Arena című, angol nyelvű lapját. A Nemzetközi PEN Klubban az '50-es években az emigráció képviselte a magyarság irodalmát, s hogy működése hatékonyabb lehessen, különféle magyar központokat szervezett Európa és az Egyesült Államok nagyobb városaiban.
A kommunista kultúrpolitika mindent megtett az emigráns magyarok lejáratásáért, s amikor törekvéseit nem kísérte siker, óvatosan, rengeteg bizalmatlansággal, akadályok felállításával ugyan, de megkezdte velük a párbeszédet, melynek révén az irodalom természetes ozmózisa lassan helyreállhatott. A "nyugati" jelző mindinkább elveszítette negatív jelentéstartalmait.
Az 1989-es rendszerváltás után némiképp megváltozott a nyugati magyar irodalom helyzete. A határok nyitottsága lehetővé tette a személyes érintkezést, megszűnt annak hivatalos és gondosan ellenőrzött jellege, sok jeles író, művész és tudós hazaköltözött, a legjelentősebb folyóiratok közül is megszűnt néhány. Beolvadóban vannak a korábban anyanyelvüket és kultúrájukat makacsul és büszkén őrző "magyar szigetek". Minden erőfeszítés ellenére egyre szűkebb körre szorul a magyar nyelvűség, hiszen az emigrációs években született gyerekek nagy része csak töredezetten beszéli a magyart. A nyugati magyar irodalom jövője szempontjából épp ezért felmérhetetlen a magyar nyelvű iskolák, a cserkészet és magyar nyelvű egyházi liturgikus cselekmények és prédikációk jelentősége. A helyi egyházaknak eddig is kiemelten fontos szerepük volt a magyar nyelv, a nemzettudat és a történelmi ismeretek megőrzésében, továbbításában. Az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia (1959), a belőle kinőtt Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (1969) konferenciáin a legkiválóbb nyugati írók és gondolkodók vettek részt (legfőbb mozgatója Szépfalusi István [1932-], evangélikus lelkész és szociográfus), kiadványai pedig a mai kibontakozás felé mutattak. Hasonló törekvések jellemezték s hasonló érdemeket mondhat magáénak a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom, előtte Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom; (1987 óta működik ezen a néven, mint a Pax Romana [1920] magyar tagszervezete).
