Írók Nyugaton
Írók Nyugaton
Nyugaton sokkal több könyv jelenik meg, mint ahány írót számon tartunk (e szám is rendkívül bizonytalan). De még a gyengébbeknek is jelentősége van a magyar nyelv megőrzésében, az iránta való érdeklődés felkeltésében. Sokan a befogadó ország nyelvén folytatták munkásságukat, s ott lettek elismert, népszerű írók, mint Arnóthy Krisztina (Christine, 1930), aki 1955-ben francia irodalmi díjat is nyert, vagy az osztrák íróvá lett Sebestyén György (1930-1990), aki egy időben a népszerű Furche irodalmi rovatát vezette és Csokor-díjban részesült. Az egymást követő kivándorlási hullámok során azonban mindig olyan nagy magyar írók is a nyugati világba kerültek, akik ott anyanyelvükön folytatták értékes munkásságukat, amelyet a hazai magyar irodalom csak napjainkban integrálhat.
Márai Sándor (1900-1989) kétségtelenül a legnagyobb prózaíró közöttük. 1948-ban kényszerült Nyugatra, ahol előbb különböző európai országokban, majd kisebb-nagyobb megszakításokkal az Egyesült Államokban mind nagyobb visszavonultságban élve folytatta tevékenységét. Több művét idegen nyelvekre is lefordították. Regényei közül kiemelkedik a Béke Ithakában (1952), a San Gennaro vére (1957) és az Erősítő (1975), amelyekben a nagy európai regényhagyomány utóvédjének mutatkozik. Folytatta itthon elkezdett Naplóját is (1956; 1968; 1976; 1984-85). A szeszélyesen indázó feljegyzésekből egy ironikus-kritikus személyiség tekint idegenkedve, de a szellem lebírhatatlan erejében reménykedve az elgépiesedő, reklámokkal manipulált világra, amelyben mind kevesebb szerepet játszanak a hagyományos életértékek és nemesebb emberi érzések. Életének egyik remeke Föld, föld...! (1972) című emlékírása, amelyben a polgári életforma végnapjait jeleníti meg bensőséges azonosulással. Kényszerű száműzetésében írta a modern magyar líra egyik legmegrázóbb darabját, a Halotti beszédet, a hazátlanság mélyen átélt, drámai erejű vallomását. Teljesen elszegényedve, magányosan, súlyos betegen önkezével vetett véget életének. Titkon reménykedett "feltámadásában", melyet már nem volt ereje kivárni.
Míg Márai tudatosan megszakított minden kapcsolatot az anyaországgal, s alig-alig vett részt a nyugati magyarság életében, Cs. Szabó László (1905-1984) annak organizátora lett, s e szerepét mindenki elfogadta. 1948-ban utazott Olaszországba. 1951-től 1972-ig a BBC magyar osztályának munkatársa Londonban, s eközben szinte minden jelentős irodalmi kezdeményezésnél bábáskodott. Előadásai utat mutattak a helyét kereső nyugati magyar értelmiség számára. Fiatalos kedvvel kalandozta be Európát, hogy új benyomásokat szerezzen. A művészettörténet kitűnő ismerője volt, e tárgyú esszéi a maguk nemében remekművek, olasz tárgyú írásaiért megkapta az Olasz Köztársaság magas kitüntetését.
Szinte minden műfajban maradandót alkotott, leginkább mégis esszéivel termékenyítette meg a fiatalabbakat. Ezekben ugyanis szellemesen, bámulatosan hajlékony stílusban valóságos szellemi mutatványokat hajtott végre. Nagy szerepe volt a folytonosság megőrzésében. Antológiája, a Magyar versek Aranytól napjainkig (1953), illetve nagyszerű bevezetése azt az értékrendet védelmezte és állította vissza jogaiba, amelyet az '50-es évek irodalompolitikája igyekezett erőszakkal elfeledtetni. Az Ország és irodalom (1963) nagyszabású bírálataiban az akkor divatos hamisításokat és csúsztatásokat leplezte le félelmetes anyagismeret birtokában, a rájellemző iróniával. Emlékezetesen szép önvallomásai olvashatók a Hunok nyugaton (1970) esszéiben. Életének talán legszebb műve Hűlő árnyékban (1982) című önéletírása, amely nemcsak sorsa alakulásának krónikája, hanem izgalmas és tanulságos kortörténet is.
A kalandos életű Faludy György (1910-) hosszú száműzetése után élő legendaként tért vissza Budapestre 1989-ben, s azóta is az egyik legnépszerűbb költő. 1950 és 1953 között a hírhedt recski munkatáborban született verseiben a 20. század egyik botrányát idézi fel megrendítő hitellel, mély drámaisággal, az egyszerűek és kivetettek iránt érzett szeretettel és megbecsüléssel. (Összegyűjtött verseit 1980-ban jelentette meg New Yorkban.) Bár magyarul Pokolbeli víg napjaim (1987; angol, német, dán és francia nyelvű kiadások után) címmel megjelent önéletírása e műfaj maradandó darabja, elsősorban e "börtön-versekkel" lett kora egyik jelentős lírikusa, egy sajnos jól ismert téma világirodalmi rangú megszólaltatója.
Szabó Zoltán (1912-1984) 1949-ben emigrált Angliába, 1951 és 1972 között a Szabad Európa Rádió londoni munkatársaként dolgozott, Cs. Szabó László mellett a nyugati magyar irodalom legtekintélyesebb alakja volt. Jóllehet meglehetősen kevés művet publikált, ő is jelen volt minden jelentős kezdeményezésnél, s egy ideig a Magyar Könyves Céhet irányította. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön kiadója volt, itt jelent meg Kilenc költőt (1959) bemutató antológia és Bibó István egy esszégyűjteménye.
Ugyancsak Londonban telepedett le a nyugati magyar irodalom legvillódzóbb tehetsége, Határ Győző is (1914-), aki hűsége jeléül "Kis Magyarországnak" nevezi wimbledoni otthonát. Verseiben, drámáiban és esszéiben a magyar nyelv egyik legsokoldalúbb teremtő művésze. Golghelóghi (1976) című drámájában meglehetősen pesszimistán értelmezi jó és rossz örök harcát.
Papp Tibor Múzsával vagy múzsa nélkül című könyvében a számítógép és a költészet összekapcsolásának lehetőségeit mérlegeli
R. L.
