Alkotók és művek 1945 után
Alkotók és művek 1945 után
A második világháború befejezése után új korszak kezdődött az erdélyi magyar irodalom életében is. A békeszerződés értelmében Észak-Erdély ismét Romániához került, s a demokratikus átalakulást ígérő Romániában kezdetben a magyar írás előtt is kedvező lehetőségek nyíltak. Új folyóiratok, színházak születtek, egy ideig még egyeteme is volt az erdélyi magyarságnak. Az idő azonban igen változatosnak bizonyult; bővebb esztendők váltakoztak a hét szűk esztendőkkel, a remények a csalatkozásokkal.
A második világháború utáni Erdély ismételten a tehetségek termőföldjének bizonyult. Szinte egyszerre indult Sütő András és Kányádi Sándor, Bajor Andor és Székely János, Deák Tamás és Fodor Sándor, Szabó Gyula és Páskándi Géza. Sütő András (1927-), Móricz, Tamási és Asztalos István örökségére építve teremtette meg fényekben csillogó elbeszéléseit, Bajor Andor (1927-1991) a novella olyan változatát formálta meg, amelyben az ember ábrázolása a humoreszk eszközeivel ötvöződik, Szabó Gyula (1930-) balladásan komor, kísértetiesen reális novella-remekléseiben idő- és képzetsíkokat vált, összecsomósodott érzéseket villant (Mátyuska macskája).
A hatvanas évek végétől a valóság feltárása, a felismert igazság kimondása lett egyre inkább Erdély íróinak a legfőbb törekvése. Ezért is lépett át Sütő András csillogó novelláinak világából a regénybe (Anyám könnyű álmot ígér, 1970), az esszébe (Rigó és apostol, 1970, Istenek és falovacskák, 1973), az esszé-regénybe (Engedjétek hozzám jönni a szavakat, 1977), és a drámában (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1974, Csillag a máglyán, 1975, Káin és Ábel, 1977, Szuzai menyegző, 1980, Ádvent a Hargitán, 1985, Álom-kommandó, 1987), s emelte szülőföldje mindennapjainak létkérdéseit történelmi-filozófiai szintre.
A hangsúlyosan kísérletező, eltökélten modern törekvések legjobbjai sem mondanak le a valóság, az igazság kimondásának eme szándékáról. A bizarr, különös, groteszk iránt annyira fogékony Bálint Tibor (1932-) is a legvéresebb történelmi-politikai aktualitások panaszfalaihoz" érkezett, rendkívüli erővel és elszántsággal mutatja fel a közelmúlt emberi és nemzetiségi tragédiáit (Zokogó majom, 1969, Zarándoklás a panaszfalhoz, 1978). Balladás-látomásos stílusával, modern példázataival, érzékeny lélektani elemzéseivel Szilágyi István is (1937-) megújította a regény műfaját (Kő hull apadó kútba, 1975).
Az újabb romániai magyar költészetben is meghatározó a hagyomány és a modernség ölelkezése. Kányádi Sándor (1929 ) is a hagyomány felől indult; lírája intellektuális feszültséggel telt. Az ő szorító gondja is, miként Sütő Andrásé, a magyarság helye a jelenben, helye a világ népei között. Válogatott versei – Fekete-piros versek – 1979-ben Magyarországon jelentek meg. A Nyugat költői örökségéhez kapcsolódó Székely János (1929-1982) prózájában (Nyugati hadtest, 1978) a valóság ábrázolását és lírai-intellektuális értelmezését adta, drámáiban (Caligula helytartója, 1972, Képes Krónika, 1979) pedig a keresztény-európai kultúra gondolati analízisét végezte el.
Elérték az újabb romániai magyar lírát azok az elképzelések is, amelyek szerint a korszerű költői szövegnek nem célja, hogy bármit is közöljön a valóságról. Vannak ennek is hívei. De miként a prózában, a versben is igazolódott: a kozmikusság, az izmusos kép- és gondolatkapcsolás akár segíthet is a kor problémáinak kifejezésében. Lászlóffy Aladár (1937-) és Szilágyi Domokos (1938-1976) az igazoló példa. Szilágyi nagy kísérletező volt, az Áprily, Dsida, Bartalis nevével jelzett erdélyi lírát az elioti kísérlettel oltotta be, új poétikát teremtett (Kényszerleszállás, 1978).
Szilágyi Domokost a Forrás első nemzedéke költőjeként tartják számon, s ehhez a nemzedékhez kapcsolják a romániai magyar irodalomban a modernség irányába való áttörést. A nemzedék indulását Veress Zoltán Menetirány című könyvének megjelenésétől – 1961-től – számítják. A Forrás második nemzedékéből Király László (1943 ) fogta harmóniába a népi és urbánus, a szűkebb táj és a nagyvilág örökségét. Farkas Árpád (1944-) is a népiség és modernség mitikus villanású egységét teremtette meg.
A 70-es évek derekától induló III. Forrás-nemzedéknek Szőcs Géza (1954-) és Markó Béla (1955- ) a legjelentősebb költője. Az 1983-ban jelentkező Kovács András Ferencet már a IV. Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon.
Tamási Áront végakarata szerint erdélyi szülőfalujában, Farkaslakán temették el. A nyughellyel átellenben áll Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor alkotása, a kilenctonnás trachitba faragott emlékmű
Cz. M.
