Irodalmi élet a két világháború között
Irodalmi élet a két világháború között
S akkor megszólalt valaki, kiáltó szóval. Izgatott, perelt: azért mert az országhatárok megváltoztak, az életnek tovább kell menni: "Az ítélet végrehajtatott. Az álmodozásnak vége s vége a sírásnak is. . . Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek között nemzeti autonómiánkat."
Kós Károly (1883-1977) volt eme Kiáltó szó (1921) megfogalmazója. Nagy reményű építészként indult – még nem volt 30 éves, mikor a budapesti állatkertet és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot tervezte -, de mikor a történelmi földrengés kicsavarta kezéből a körzőt, tollat fogott, hogy a léleknek építsen hajlékot. Írt röpiratot, regényt, (A Varju nemzetség, 1925, Az országépítő, 1934), drámát (Budai Nagy Antal, 1932), szerkesztett lapot (Vasárnapi Újság, Erdélyi Helikon) szervezett könyvkiadót (Erdélyi Szépmíves Céh), indított pártot (Magyar Néppárt), s gyülekezeteknek tervezett templomot és iskolát. Élete példájával is munkára serkentette Erdély magyarságát.
A román hatalom alá került magyarság életösztöne először az irodalomban szólalt meg. Folyóiratot teremtettek (Pásztortűz, 1920-1944, Erdélyi Helikon, 1928-1944, Korunk, 1926-1940). Könyvkiadót hoztak létre, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely 20 éves fennállása során (1924-1944) mintegy 200 szépirodalmi művet jelentetett meg. Az alkotók írói közösségbe tömörültek, az Erdélyi Helikonba (1926-44) az irodalom védelmében, a lelkiismereti szabadság jegyében. A Helikon íróit évről évre összehívta Kemény János (1903-1971), marosvécsi kastélyába. A találkozót kultúrparlamentnek tekintették, az egységes kritikai szellem megteremtését, az együttélő népek kultúrájának az ismertetését, a nép és ifjúság nevelését tartották hármas feladatnak. A Helikon a legegyetemesebb kisebbségi alakulásnak számított egész Európában.
A Helikon elveinek Kuncz Aladár (1886-1931) volt a legtisztább megfogalmazója. Nevét – szerkesztői munkássága s tanulmányai mellett – A fekete kolostor (1931) őrzi, az erdélyi epika egyik legnagyobb alkotása.
A Romániához kapcsolt Erdélyben először a líra szólalt meg. A költők az uralomváltás előtt legtöbben a Nyugat verstémáit fogalmazták, a Nyugat formanyelvén. Az uralomváltás után kezd hangjuk erdélyi ízekkel telítődni. Áprily Lajos (1887-1967) a Marost énekli, Reményik Sándor (1890-1941) a Szamost, s Erdély mindegyiküknél titokzatos szóvá válik. Az erdélyi természet színeiben kezd magára ébredni az erdélyi magyar irodalom. A természetbe indulnak vigaszt keresni: az országhatárok megváltoztak, de a szülőföld megmaradt. A hegyek nem változnak, a vizek tovább folynak, az embernek is tovább kell élni. Az erdélyi természet meghatározó Bartalis János (1893-1976) és Szentimrei Jenő (1891-1959) szabadverseiben csakúgy, mint a külső ihletésektől szinte teljesen függetlenül fejlődő Tompa László költészetében (1883-1964). Az 1920-as évek derekán az erdélyi magyar líra reprezentánsait Reményik Sándorban, Áprily Lajosban és Tompa Lászlóban látták leginkább; az erdélyi költői triászban. Az ő költészetük épült be leginkább az irodalmi tudatba. Az utánuk indulók lírájáról máig is haloványabb az olvasói emlék. Szemlér Ferenc (1906-1978) a Nyugat formakultúrájával a milliók szenvedésére reagált, Horváth Imre (1906-1993) gyémántosra csiszolt négysorosaiban a parányi dolgokon keresztül az egész élet törvényszerűségeiről szólt érdemesen, Szabédi Lászlónál (1907-1959) a romantikával ölelkező racionalizmus ígért különleges ízű lírát. Nála már erősen érezhető volt a népiség irányába való elmozdulás. S még inkább Kiss Jenőnél (1912-). Veres Péter, Sinka István erdélyi rokonaként, a legmélyebb szegénységből jelentkezett Horváth István (1909-1977) ökrei szarvára írott versekkel. Gellért Sándor (1917-1987) a folklórt emelte költészetébe. S a Helikon fiatalabb költői között már a húszas évek derekától jelen volt Dsida Jenő (1907-1938); őt tartották a legnagyobb ígéretnek. "Versélvező mohóságában" bekalandozta a világlírát. Verseiben kosztolányisan impresszionista vágy, Tóth Árpád-os szemlélődő szomorúság, Csokonaira emlékeztető rokokó játékosság meg enyhén szürrealisztikus és romantikus hatások olvadtak egyéni lírává. A Korunk körül is érdemes líra volt születőben: Salamon Ernő (1912-1943) a szegénység "átpoetizálását" hozta, Méliusz József (1909-) az avantgárd ihletését.
A nagy történelmi változás, a népi-nemzeti deklasszálódás és az ellene vívott küzdelem, az új környezetbe való beilleszkedés, a kisebbségi sors a prózának is élet-forróságú témákat kínált. Seregnyi ember próbálkozott kezdettől a rövid prózával. Kovács Dezső, Gyallai Domokos, Balogh Endre, Gulácsy Irén a hagyomány vonalán, Nagy Dániel, Szántó György, Károly Sándor, Markovits Rodion az avantgárd sugallatában törekedett a kor életérzésének a megfogalmazására; az új mondanivaló Karácsony Benő, Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza novellisztikájában is új színekkel formálódott. A regény gyakran időzött a történelemnél, ébren kívánta tartani a történelmi tudatot (Gulácsy Irén: Hamueső, 1935, Tabéry Géza: Szarvasbika, 1925, Kós Károly: a Varju-nemzetség, 1925, Nyírő József: A zsibói bölény, 1929, Makkai Sándor: A táltos király, 1934, Bánffy Miklós: Erdélyi történet I- III, 1934-40 stb.).
Az elbeszélések a jelen embereit és problémáit is sikerrel rajzolgatták. Különösen ígéretesnek indult Sipos Domokos (1892-1927) múltat és jelent drámaian faggató novellisztikája. S már kezdetben feltűnt Nyírő József és Tamási Áron novella- és regényvilága. Nyírő Józsefnél (1889-1953) a havas alatti falu szólal meg balladás színekben (Jézusfaragó ember, 1924, Isten igájában, 1926, Kopjafák, 1933, Úz Bence, 1933, Az én népem, 1935, Havasok könyve, 1936). Tamási Áron (1897-1966) már jelentkezésekor újrafogalmazta a novella műfaját (Lélekindulás, 1925), kiteljesítette Benedek Elek, Petelei István és Nyírő kezdeményezéseit. Regényeiben is a székely világot írta, mesés, mitikus árnyalásban (Szűzmáriás királyfi, 1928, Jégtörő Mátyás, 1937, Bölcső és bagoly, 1953, Hazai Tükör, 1954, Szirom és boly, 1960). Ábel trilógiája (Ábel a rengetegben, 1932, Ábel az országban, 1934, Ábel Amerikában, 1934) a két világháború közötti erdélyi magyar regény legismertebb remeklése. Tamási Áron a színpadnak is újítója volt: költészetet vitt a deszkákra (Énekes madár, 1933). A kortársak benne remélték azt az írót, aki majd a magyar irodalom világirodalmi reprezentánsává válhat.
Tamási mellett és után az erdélyi prózában újabb nagy indulások is voltak. Kacsó Sándor (1901-1984) a háború utáni székely sorsokat örökítette tragédiás-balladás írásokba, Nagy István (1904-1977) novellában és regényben a munkásság öntudatosodását ábrázolta, Asztalos István (1909-1960) a szegénység legkülönbözőbb alakjait rajzolta keserédes ízzel, Bözödi György (1913-1989) a parasztság létharcáról adott könyörtelen élességű képet; Székely bánja (1937) című műve az erdélyi magyar szociográfia legjelentősebb alkotása. Érdemes színt jelentett Gagyi László (1910-?) melankóliába hajló költőisége és Tomcsa Sándor (1897-1963) szatirikus humora is.
Áprily Lajos szentgyörgyvölgyi otthonában
