Hány szavunk van?
Hány szavunk van?
Nem tudjuk pontosan, s e kérdésre egyetlen nyelv szótárai sem adhatnak választ. Eltekintve attól, hogy a szó, a szó értékű kifejezés (frazéma) fogalmi megközelítése tudományosan is vitatott, utunkba áll a nyelv változékonysága: az idő alatt, míg egy szószámlálás, szótárszerkesztés, kiadás megtörténne, rengeteg szó avulna el, sok új keletkezne és érkezne. Legnagyobb egynyelvű szótárunk, a Magyar értelmező kéziszótár 70 000 címszót tartalmaz, legnagyobb kétnyelvű szótáraink sem haladják meg a negyedmilliót. Ezek alapján számítva, becsülve a magyar nyelv szókészletét mintegy 800 000-1 065 000-re tehetjük. Ez persze nem jelenti, hogy ennyi szót a társadalom egyszerre használt vagy használni fog; de még a ma ismert és használt szavak mennyisége is több százezerre rúghat.
Ez az óriási szókészlet nem puszta rendetlen halmaz, több szempontból is kisebb-nagyobb csoportok rendszerének tekinthető. Mindenekelőtt elkülöníthető a nyelv alap- és kiegészítő szókincse: előbbi a nélkülözhetetlenül fontos, össznépi (azaz mindenki által ismert), hosszú ideje nyelvünkben élő és nagy családdal rendelkező szavakat öleli föl: eszik, szép, kenyér, hall, szem, szemüveg stb. Utóbbiba tartoznak a kevésbé lényeges, csak kisebb közösségek által használt, fiatalabb, társtalan szavak: súlyadó, ofszetgépmester, turbómeghajtás, karburátor, strukturalizmus és társai. Megoszlik a szókészlet eredete szerint is: az uráli-finnugor-ugor együttélés korából mindössze kb. 1200 szavunk maradt, de ezek mindegyikéből hatalmas család sarjadt: pl. egykori al- szavunkból megszámlálhatatlan képzett és összetett származék. A magyar nyelv külön életében született új szavak és azok származékai szintén sokezerre rúgnak. Idegen eredetű, de már meghonosodott, sokszor alakilag is magyarosodott szavaink (a. m. jövevényszók) tekintélyes hányadát adják szókincsünknek (l. Nyelvünk története). Van azután nagy számban olyan szavunk is, melyet idegen nyelvből kölcsönöztünk, idegenségüket ma is érezzük; ezek körül folyt és folyik a legtöbb vita a nyelvművelésben. Elfogadhatók vagy éppen kívánatosak, ha nincs helyettük magyar szó, és általánosan elterjedtek, mint a film, akta, klinika, oxigén, gondola, autó, patika, telefon stb. Jobb volna kerülni azonban azokat, melyeket magyar szóval is helyettesíthetünk; frizsider, szoftver, stewardess és hasonlók. E szavak kiejtése körében is sok nehézség adódhat: a nyelvbe való bekerülésük során sokan az átadó nyelv ejtését utánozzák, dacolva nyelvünk hasonító törekvéseivel; bízvást nevezhetjük ezt nyelvi sznobizmusnak: áktív, prömier, intervjú stb. Ezt mindenképpen kerülnünk kell.
A társadalom szerkezetére, egyes rétegeinek műveltségére, életmódjára nézve jellemző a szókészlet szociológiai megoszlása. Képzettség, foglalkozás, a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely alapján különbözik az ismert és használt szavak mennyisége: legnagyobb szókincsű a társadalmilag is megbecsültebb értelmiség, legkisebb a szókészlete a legalacsonyabb képzettségű, egyszerű, mechanikus tevékenységet végző embereknek.
Szakmák, foglalkozások, hobbik sajátos szakszavai egy-egy csoport szakszókincsét alkotják: raszter, nyomólemez, színbontás, spénraktár a nyomdászokét, lejtvágni, grószsott, sekli, halzolás a vitorlázókét stb. E csoportnyelvi szavak használata a saját körükben, az adott tevékenységet ismerő emberek között indokolt, sőt szükséges lehet; ha azonban mindez "laikusok" (itt a. m. hozzá nem értők) közegében hangzik el, az a hozzáértők és a kívülállók elkülönülését eredményezi. Ez sokszor célja is a szakszókincset használónak; a csoportszókincs ilyetén zsargonszerű, elkülönülési szándéktól indíttatott használata kellemetlen hatású, jobb elkerülni.
Ha az egyes ember szókincsét nézzük, az nagyságrendileg sem közelíti a nyelv teljes szókészletét. Az egyén szókincsének rendszeresen használt, alkalmazott hányada az aktív szókincs, amit pedig megért, ismer, de nemigen használ, a passzív. E kettő aránya az egyes ember életében is igen változó. Az iskolába lépő gyermek szókincse mintegy kétezer szóra tehető; az átlagosan iskolázott serdülőé hat-hétezerre; egy magasan képzett, sokoldalú érdeklődésű értelmiségi 50 ezer szót is ismerhet, nagy íróink ennél is többet. Ebből azonban kis rész az aktív: Arany János költeményeiben 23 ezer szót használt...
