Az első nemzedék költészete
Az első nemzedék költészete
A Nyugat első nemzedéke sokféle líratörténeti kezdeményt jelent. Balázs Béla (1884-1949) esztéta, író, filmszakember, a Bartók-opera, A kékszakállú herceg vára című alkotás szövegkönyvírója megkísérelte összeolvasztani a szecesszió (a. m. elkülönülés; tkp. olyan művészet, mely a természetben keresi szimbólumait), a szimbolizmus (szimbólum – a. m. jelkép) és a népköltészet hagyományait. Az impresszionista (impressio – a. m. benyomás) költészet lehetőségével élt a nehéz sorsú költő, elbeszélő, kritikus Juhász Gyula (1883-1937) és a lemondással, az elmúlással hadakozó, az élet varázsától azonban sohasem szabaduló Tóth Árpád (1886-1928). Közös indulásuk történetének megírásával (A "Holnap" városa, 1955) vált irodalomtörténeti szempontból is fontossá a természetben otthonra lelt Dutka Ákos (1881-1972), a dalformát újította meg Szép Ernő (1884-1953).
Az első nemzedék meghatározó személyisége, aki – amint ezt Babits szavakba foglalta a költő temetésén mondott gyászbeszédében – szabadságot, bátorságot, új célokat és új horizontot jelentett a Nyugat munkatársainak, Ady Endre volt (1877-1919). A költő, publicista, novella- és tanulmányíró Ady az Új versek után következő nyolc verseskönyvével a figyelem középpontjába került. A nagyközönséget vonzották a Diósiné Brüll Adélhoz kapcsoló Léda-versek, a politika feladatát évszázadokon átvállaló magyar líratörténet folytatását jelentő közéleti költemények (Góg és Magóg fia vagyok én, A muszáj Herkules, Ember az embertelenségben), a büszkén és dacosan vállalt magyarság, a Szabolcska Mihály és a nép-nemzeti iskola egyszerűsítő magyarázatával szemben mélyen megélt, kritikus hazafiság (A föl-földobott kő, Az én magyarságom, Az idők rostájában) és a kálvinista hagyomány szerinti hitértelmezés (Álmom az Isten, A Sion-hegy alatt).
Ady azonban meghatározóan a költészet megújítója volt. A legkorábbi versekben (Dankó, Kossuth halálának évfordulójára) tetten érhető nép-nemzeti líraeszmény-követés után, alkati lehetőségeit megvalósítva, nem mellőzve Schopenhauer filozófiai inspirációját, Baudelaire, Verlaine, Maeterlinck, egy francia szimbolista antológia és a francia szimbolisták folyóiratának, a Mercure de France-nak sugalmát sem, a szimbolista verseszmény realizálója lett. Az új versszerkezet minden jellegzetessége: a létélmény, a lélekállapot képi megjelenítése, a sejtelmesség, a meghatározatlan tárgyiasság ambivalenciája (a. m. ellentmondásossága) tetten érhető az 1905 után írt versekben, például a Jó Csönd-herceg előtt (1906) című alkotásban. 1906-tól azonban folyamatosan módosult a korértelmezés. A művészek, főleg a festők – például Picasso, Kokoschka, Klee, illetve Pór Bertalan, Czóbel Béla, Berény Róbert – a "felszín alá" akartak eljutni, a világ és a kor lényegét akarták elérni. A képzőművészetben bekövetkezett fordulat, akárcsak Apollinaire esetében, talán valamilyen külső ösztönzést is jelenthetett Adynak. 1912-t követően mindenesetre – bizonyára hosszú és bonyolult belső folyamat eredményeként – kialakult a polifon (a. m. többszólamú) vers modellje (Intés az őrzőkhöz, Nótázó vén bakák). Ez a költeménytípus, az avantgárd verseszmény egyik lehetséges megvalósulásaként, nem a közvetlenül adott életanyagra, hanem – a szimbolizáció néhány jellegzetességét őrizve – annak a tudatban gondolatokká, érzésekké egyszer már átszűrt változatára támaszkodik. Erre a líratípusra, melyet Király István (1921-1989) a realista tudatlíra elnevezéssel jelölt, nem jellemző a szimbolista költészet nyelvfilozófiai felfogása sem.
Adytól eltérő líraértelmezés jellemzi Babits Míhály (1883-1941) költészetét. Első két kötetében (Levelek Iris koszorújából, 1909, Herceg, hátha megjön a tél is! 1911) a verset elszakította a napi aktualitásoktól és az élménytől. Úgy képzelte, a tudat mélyén, esetleg összefüggő képszalag formájában, az "erkölcsi emlékezet"-ben emlékek lappanganak, ezek az emlékek lírai tárggyá válnak, képzettársítással kiegészülnek, más szövegekre, helyzetekre, történésekre való rájátszással és allúzióval (utalással) feldúsulnak. A vers így mívesen megformált és "objektív" lesz (Zrínyi Velencében, San Giorgi Maggiore), az életnek a lélekben hagyott, átalakult, filozófiai élményekkel gazdagodott lenyomata (A lírikus epilógja, Fekete ország). Ennek a folyamatnak az eredménye a tudatlíra.
A szépségközpontú verseszmény azonban hamarosan átalakult a babitsi műhelyben. 1912 után a költő, a neki korábban fontos gondolkodókat – Spinozát, Locke-ot, Hume-ot, Schopenhauert, majd Bergsont – követően tanulmányozta Kantot, az erkölcsi imperativus (a. m. szükségszerűség) filozófusát, a háború végén egyik munkáját le is fordította, s bizonyára ennek is, a háború okozta emberi szenvedésnek is szerepe volt abban, hogy Thomas Mann-nal szólva – az "egyéni síkról" a "szociális síkra" tért. A szenvedésben való osztozás kötelezőnek érzett parancsa közelebb vitte a "közösség sebei"-hez, s ennek megfelelően a korszak verseiben teret kapott az önkifejezés korábbi babitsi változata (Sugár) után a társadalmi szolidaritás érzése is (Húsvét előtt, Zsoltár férfihangra). Ez a folyamat az 1910-es évek végére fellazította a formákat, megszaporította a rímtelen szabad verseket, új poétikát bontakoztatott ki, amelyiknek az egyszerűség lett a központi gondolata. Lényegében az expresszionista líra fordulata ez. Babits sok vonatkozásban osztja is ekkor az avantgárd gondolkodásmódját, a hangos deklarációkat azonban most sem kedvelte, a látványos szakítás helyett a folytonosságot érezte döntőnek, s Kassák körétől éppen ezért lélekben távol tartotta magát. Az egyszerűségre törekvés mint poétikai elv nála másfajta líraformát eredményezett. Nem az expresszionista líraszerkezet lett meghatározó költészetében. 1920 után Babits költeményei egyetemes erkölcsi tartalommal telítődtek, mindennek az alapja az általános érvényűnek hitt katolicizmus lett.
Az egész magyar irodalomért – az 1930-as években az egész magyar társadalomért – volt kötelességérzés és a katolicizmus példázatsora juttatta el az értéket óvó, a közösségre ügyelő szerzetes és próféta önstilizációjához (A gazda bekeríti házát, Jónás könyve). S ebben a folyamatban alakult ki Rába György meghatározását ismételve – Babits pályáján az esszéisztikus vers típusa (Az Isten és ördög, Restség dicséreti). Az intellektuális költészetnek ez a változata a 20. század líratörténetének egyik viszonyítási pontja lett.
A Nyugattal induló, a lapban publikáló, a körrel azonban szorosabb kapcsolatot nem ápoló Kassák Lajos avantgárd költészetével párhuzamosan külön hely illeti meg a magyar líra históriájában az író, drámaíró, esztéta Füst Milán (1888-1967) fiktív létlíráját, a meghatározóan fontos regényíró Kosztolányi Dezső verseit: az 1910-es évek egyik legfontosabbnak tartott gyűjteményét, A szegény kisgyermek panaszait, a későbbi szabadabb formájú költeményeket, főleg a legutolsó alkotásokat (Halotti beszéd, Szeptemberi áhítat).
A 20. század első két évtizedében induló költők líraformái nem egyformán hatottak az utódokra. József Attila első kötetében, a Szépség koldusában (1922) még végigpróbálta Ady, Babits, Füst, Juhász, Kassák, Tóth Árpád versmodelljeit. A későbbieknek a korszak megmaradt ihlető példának, tartósnak azonban az ekkor kimunkált polifon szerkesztés, a tudatlíra, az esszéisztikus költemény és a "hosszú vers" lett.
Ady Endre. Melocco Miklós szobra és Czigány Dezső festménye
Rippl-Rónai József pasztellképe 1923 szeptemberében készült Babitsról
Babits Mihály hátrahagyott verseit Illyés Gyula rendezte sajtó alá. Ebben a kötetben jelent meg az utolsó időszak nagy alkotásai közül a Talán a vízözön is
Az 1931 szilveszterén Németh Lászlóék lakásán készült felvételen a felső sorban a házigazda mellett Illyés Gyula, Babits Mihály, Farkas Zoltánné, az alsóban Németh Lászlóné, Török Sophie és Erdélyi József ül
S. L.
