Köznyelv és nyelvjárások
Köznyelv és nyelvjárások
Az írott és a beszélt köznyelv – másként: köz- és irodalmi nyelv – mindenütt nyelvjárási eredetű. A magyar köz- és irodalmi nyelv például több nyelvjárásunk elemeinek, jelenségeinek az ötvöződésével alakult ki. Irodalmi nyelvünk normái a 16. század végétől, a beszélt köznyelvéi pedig a 19. század második felétől szilárdultak meg egyre inkább, s azóta közelítik magukhoz a nyelvjárásokat, miközben persze maguk is állandóan merítenek a nyelvjárásokból.
A nyelvjárások legfontosabb szerepe, alapfunkciója az, hogy kisebb-nagyobb emberi közösségek kizárólagos, illetőleg elsődleges nyelveként a mindennapos társadalmi érintkezés eszközei, egyszersmind sajátos kultúra hordozói és közvetítői. Másik szerepük az írott és beszélt köznyelv színesítése, gazdagítása. Gondoljunk például arra, hogy költőink, íróink gyakran éltek és élnek a nyelvjárások kínálta gazdag nyelvi lehetőségekkel (Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Sütő András stb.).
A magyar anyanyelvűek (mintegy tizennégymillió) több mint fele, hozzávetőlegesen hatvan százaléka ma is beszél valamely nyelvjárást. Korábban ez a szám jóval nagyobb volt (a magyar köz- és irodalmi nyelv kialakulása előtt minden magyar ember nyelvjárást beszélt csak), újabban, elsősorban az iskoláztatásnak, a városiasodásnak, a tömegtájékoztatási eszközök óriási hatásának köszönhetően azonban tovább csökken a nyelvjárást beszélők száma. A köz- és irodalmi nyelv és a nyelvjárások egymásra hatásának következménye az, hogy kialakult s az utóbbi két-három évtizedben elterjedt a nyelvjárást beszélők körében a nyelvjárások és a beszélt köznyelv közötti sajátos átmenetiség, az ún. táji vagy regionális köznyelviség, a tájias köznyelv. E mellett a nem feltűnő nyelvjárási sajátosságokkal színezett közéleti, nyilvános nyelvhasználati forma mellett bizalmas, családias nyelvhasználati változatként tovább élnek a nyelvjárások, amelyek ily módon nemcsak a mindennapos társadalmi érintkezés eszközei, hanem a kisebb közösségek együvé tartozásának s közösségvállalásának a kifejezői is. A magyar nyelvjárást beszélők döntő többsége ma már kettősnyelvű, hiszen elsődleges nyelvváltozata: nyelvjárása mellett annak a területnek tájias köznyelvét is beszéli, ahol él.
A nyelvjárások – mint minden élő nyelv – állandóan változnak, de eltűnésükről korai volna beszélni, sőt ezt jósolni is kockázatos volna. Mert például a vidék rehabilitációjával, bizonyos hagyományok, így a nyelviek újraéledésével erősödhet a nyelvjárások helyzete, különösen akkor, ha a nyelvjárások negatív társadalmi megítélése csökken s a nyelvjárásiasságot nem megbélyegző jegynek tekintik (gondoljunk a kabaréműsorok és egyes reklámok olcsó sikert biztosító, többnyire primitíven hatásvadász, nyelvjárásinak szánt betéteire, "utánozmány"-aira). A mai magyar nyelvjárások változásának legfőbb jellemzői: 1. csökken a nyelvjárások szerepe, mivel egyre szűkebb körben használják őket, 2. csökken a nyelvjárást beszélők száma és 3. csökken a nyelvjárások nyelvjárásiassága, minthogy a nyelvjárások – kirívó sajátosságaik egy részének visszaszorulásával – nyelvrendszertanilag közelednek a köznyelvhez.
