A nyelvújítás folytatódik
A nyelvújítás folytatódik
A 18-19. sz.-i magyar nyelvújításhoz hasonló, erőteljes nyelvfejlesztő mozgalmak Közép-Európa minden társadalmában és nyelvének történetében végbementek, de a miénk mindegyiket meghaladja mind időtartamában (kereken 100 évig tartott), mind méreteiben (az egész nyelvközösségre kiterjedt), mind pedig mélységében (a nyelv minden részrendszerét érintette). Ez három, egyébként is mindig ható tényező egyszerre való felerősödésének és együttes hatásának köszönhető.
A 18. és a 19. sz. fordulója Európában a nagy gazdasági és társadalmi átalakulások kora. Hogy hazánkat gazdaságilag Európa nálunk haladottabb országaihoz közelíthessük, hogy a polgári társadalmat megteremthessük, hogy a tudományok fejlődésével lépést tarthassunk, ahhoz hatalmas méretű nyelvbővítés, új szók tömege kellett. – Politikai tekintetben a Habsburgokból kiábrándult magyar reformerek a nemzeti függetlenségért vívott harcnak fontos és hatalmas fegyverét látták a magyar nyelv erősítésében. – Minden társadalom számára könnyebbséget jelent, ha az új fogalmakkal anyanyelvén ismerkedhet meg. Ezért a ragozó-ragasztó (agglutináló) rendszerű és finnugor alapú szókinccsel indoeurópai nyelvi környezetben élő magyarság számára saját szavak alkotása sokkal előnyösebb volt, mint idegen szavaknak nagy tömegben való átvétele.
A nyelvújítás első, 18. sz. végi hullámát a buzgó, de gyakorta szabálytalan szócsinálás jellemezte, amit a nyelv törvényein őrködő ortológusok joggal visszautasítottak. Mivel azonban idő haladtával társadalmunknak minden tekintetben egyre nagyobb szüksége lett nyelvünk megújítására, a nyelvújítók (neológusok) győzelme a haladás erőinek általános felülkerekedését is jelezte.
A reformkori magyar nyelvművelést az Akadémia (akkori nevén a Magyar Tudós Társaság) irányította. Az első helyesírási szabályzat az akkor még rendkívül tarka és egyenetlen írásgyakorlatot az egység útjára terelte. Az Akadémia a szabadságharcig tartó időszakban fő feladatának a szaktudományok magyar műszókincsének megteremtését és szakszótárak segítségével való elterjesztését tekintette. Ma is használt fontos szavak (ipar, kereskedelem, vasút, mozdony, izom, sebész, tanár, villany stb.) tömegét alkották meg és terjesztették el akkori tudósaink (pl. Bugát Pál). Ezért, bár az írók és költők (pl. Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály), valamint a nyelvtanírók (pl. Révai Miklós, Verseghy Ferenc) érdemei elvitathatatlanok, teljességgel helytelen a nyelvújítást csak irodalmi-nyelvtudományi tettként számon tartani.
A szabadságharc leverése után az Akadémiát az önkényuralom tétlenségre kárhoztatta, az új szavak keresése széles körű társadalmi mozgalom helyett magányos tudósok egyéni szenvedélyévé vált. Érthető tehát, hogy az eltorzult nyelvújítás helyett más utakat-módokat kellett találnia nyelvművelésünknek, hogy a megváltozott kor új elvárásainak megfelelhessen.
A nyelvújítók szókincsgyarapító eljárásairól, ezeknek helyességéről vagy helytelenségéről a nyelvújítás kezdetétől napjainkig tömérdek vita folyt. Vitathatatlanul jogos volt régi magyar szavak felelevenítése, igen szerencsésnek bizonyult, hogy tömérdek nyelvjárási szót vittek be az irodalmi nyelvbe. A két fő szóalkotási mód, a szóképzés és a szóösszetétel közül az ősibb és a gyakoribb, a szóképzés volt az élénkebb. A képzőket többnyire helyesen alkalmazták, s a jó képzésű szavak számához képest a szabálytalan alkotásúak mennyisége voltaképpen nem nagy. A szóösszetételnek mint szóalkotási módnak a jelentősége a nyelvújítás kezdetekor még kicsi volt, de a reformkorban erősen megnőtt az összetételek száma. A szokásos módon alkotottak (hullócsillag, szabadelvű, egykedvű, betűszedő, csatatér stb.) mellett addig csak ritka összetételi típusok is megélénkültek, részben német minták hatására (örömteli = freudvoll; léggömb = Luftballon; stb.).
A nyelvújítás száz éve alatt a neológusok természetesen önkényesen, szabálytalanul alkotott, használhatatlan szavakat is forgalomba hoztak, de végül is ezeknek csak kis töredéke kapott (a megszokás jogán) helyet szókincsünkben. Téves tehát az a vélekedés, amely szerint a nyelvújítók hibás képzésű szavak tömegével árasztották el nyelvünket.
Az első magyar helyesírási szabályzat, mely a nyelvújítás eredményeit is összefoglalta
