A drámai közlésforma és a drámai műfajok
A drámai közlésforma és a drámai műfajok
A dráma megnevezése a "cselekvést" jelentő görög szóból származik. Arisztotelész élesen szembeállította egymással a szerző személyéhez kapcsolódó elbeszélést (epika), illetve a szereplők által közvetlenül megjelenített cselekményt (dráma). A drámai közlésformában a szerző személye már csak azért is háttérbe szorul, mert eredetileg a dráma szövegét nem olvasásra, hanem színpadi megjelenítésre szánták. Ilyen értelemben a dráma nem kizárólagosan szépirodalmi műnem, hanem a színházművészet hatásának egyik eleme.
A drámai közlés tárgya alapvetően ugyanaz, mint az epikáé: az emberi élet, a létező vagy képzelt világ állapotának, jelenségeinek, eseményeinek, folyamatainak, belső összefüggéseinek, viszonyainak bemutatása. A bemutatás elsődlegesen a mindenkori közönségnek szól, a mai drámaírók azonban már az olvasóra is számítanak: a mű szövegébe epikus jellegű közléseket is beépítenek.
A drámai közlésforma alapja a szereplő személyeknek a valóságos vagy képzelt előadás mesterséges időkeretébe illeszkedő beszéde. A cselekmény egy-egy időben körülhatárolt szakaszában (jelenetében) két vagy több szereplő beszél egymással (dialógus). Néha egyetlen szereplő mondja ki hangosan gondolatait (monológ).
Az európai irodalom és színjátszás történetében a drámai közlésformának is jellegzetes kellékei, hagyományai alakultak ki. Az ókori szokásokat szabállyá merevítő klasszicista felfogás szerint a színpadon csak egyetlen, összefüggő cselekménysor játszódhat, egy időben, egy helyszínen ("hármas egység"). Ez a szigorú kötöttség később fellazult, a drámai szerkezet fő mozzanatai azonban többé-kevésbé azonosak maradtak: a bemutatást (expozíciót) követően feltárul a szereplők (jellemek) közötti feszültség oka (a konfliktus), egy vagy több szálon kibontakozik a cselekmény, eléri a válság tetőpontját, végül egy nagyszabású, gyökeres fordulattal ("katasztrófa") nyugvópontra jut. A cselekmény menetét már az ókori hagyományban külsőleg is tagolták (felvonások, színek, jelenetek).
A drámai közlés hosszú időn át összefonódott a verses szövegformával. Bizonyos versmértékek (például a drámai jambusnak is nevezett rímtelen angol "blank verse") kifejezetten a színpadi művekhez kapcsolódtak. A modern polgári dráma azonban átváltott a prózai beszédre.
Az ókori színház alakította ki a drámai műfajok két nagy csoportját: a tragédiát és a komédiát. A tragédia lényege a szereplők által megjelenített emberi értékek fájdalmas, megrendítő pusztulása. (Ez a megrendítő, ám mégis felemelő hatás a katarzis.) A komédia (vígjáték) lényege a szereplők által megjelenített emberi gyengeségek, értéktelenségek lelepleződése, nevetségessé válása. A két alapműfaj vonásai már az ókorban is keveredtek (tragikomédia). A 18. század végétől kezdve önállósult a polgári színjátszás újszerűen értelmezett drámatípusa: a középfajú dráma vagy színmű.
A klasszicista "hármas egység" kereteinek felbomlása már Shakespeare angol reneszánsz színpadán az epikus jelleg felerősödéséhez vezetett. A B. Brecht nevéhez kapcsolódó modern epikus drámában a szerkezetet nem a cselekmény belső logikája és időrendje, hanem a szerző tudatos közlési szándéka alakítja. Intellektuális (gondolati) jelleg és költői kifejezésmód szorítja háttérbe a drámai közlésformát a drámai költemény műfajában.
Drámai közlésformára, megjelenített párbeszédre a népballadák is sok példát szolgáltatnak. Legrégibb magyar nyelvű drámai szövegeink: Bornemisza Péter Elektra-átültetése és Balassi Bálint olasz pásztorjátékból átdolgozott "magyar komédiája". Külső formájukat tekintve ide sorolhatók Sztárai Mihály hitvitázó drámái is (16. század). A 17-18. század különböző felekezetekhez és szerzetesrendekhez kapcsolódó iskoláiban rendszeresen játszottak latin és magyar nyelvű iskoladrámákat. Bessenyei György már eredeti magyar tragédiát (Ágis tragédiája) és vígjátékot írt (A filozófus). Csokonai Tempefői c. szatirikus vígjátéka töredék maradt. Az első magyar színtársulat 1790-ben Kolozsvárott alakult. A Pesti Magyar Színház 1837-ben nyílt meg.
A 19. század elejének magyar romantikus irányzata teremtette meg a hazai történelmi drámát (Kisfaludy Károly). Katona József Bánk bánját (1815) mindmáig legértékesebb nemzeti tragédiánknak tekintjük. Romantikus drámai költemény Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje (1831).
A nemzeti klasszicizmus korában a népszínmű lett a magyar közönség kedvenc műfaja (Szigligeti Ede). Madách Imre nagyszabású, világirodalmi rangú műve Az ember tragédiája c. drámai költemény.
A magyar drámairodalomnak nem volt igazán nagy korszaka. Egyetlen vérbeli drámaírónk, Molnár Ferenc inkább a színpadi technika, a színházi hatások mestere volt. Századunk magyar drámairodalmából Tamási Áron mesedrámáit, Németh László társadalmi és történelmi drámáit, Illyés Gyula történelmi színműveit és népi bohózatait, Sarkadi Imre drámai műveit és Örkény István modern szerkesztésű tragikomédiáit emelhetjük ki.
