Az intellektuális közlésforma és a gondolati műfajok
Az intellektuális közlésforma és a gondolati műfajok
A szépirodalmi szövegek egy része semmiféle hagyományos rendszerezésbe nem illeszkedik. Egyrészt keverednek bennük a három hagyományos közlésforma sajátosságai, másrészt sok tekintetben a bölcselet (a filozófia) és a tudomány kifejezésmódjára emlékeztetnek. Megítélésük, besorolásuk koronként is változott: az irodalom, a literatúra fogalmát a korábbi századokban a mainál szélesebben értelmezték.
Az intellektuális (gondolati, bölcseleti, elmélkedő, fogalmi, értekező) közlésforma középpontjában a szerző (esetleg egy kitalált álszerző) személye áll. Ez lényegében lírai vonás. Közlésének tárgya maga a gondolat: eszméi, nézetei, meglátásai, sejtései, véleménye önmagáról, élete eseményeiről; a létező világról; emberekről, helyzetekről, környezetről, eseményekről, viszonyokról; esetleg egy nem látható vagy nem is létező, megsejtett vagy megálmodott világról. A gondolatközlés egyes mozzanatai természetüknél fogva epikai jellegűek (pl. önéletrajz, emlékirat, útleírás), mások inkább közvetlenül beszédszerűek és a drámai monológra emlékeztetnek (vallomás, vitairat, levél).
Az intellektuális közlés címzettje az olvasó, aki lehet kitalált, fiktív személy is (például Mikes Kelemen leveleiben). A gondolati műfajok egy része – különösen a korai századokban – verses szövegű volt (filozófiai költemény), nagy részük azonban hosszabb terjedelmű prózai mű. A más közlésformákban is érvényesülő nyelvi, képi és zenei (ritmikai) eszközök mellett az intellektuális közlésformákat elsődlegesen a fogalmi, értelmi, logikai eszközök és kifejezési formák alkalmazása jellemzi.
Irodalmunk legrégibb fennmaradt prózai emléke, a Halotti beszéd (1150 körül) temetési prédikáció. Latin nyelvű egyházi beszédeket tartalmaz Temesvári Pelbárt Stelláriuma is (1496), magyar nyelvűeket pedig Bornemisza Péter prédikációgyűjteménye. Bornemisza Ördögi kísértetek c. könyve (1578) vegyes műfajú vitairat, epikus és lírai részletekkel.
Az emlékirat műfaja először a 16. század elején, latin nyelven bukkant fel irodalmunkban (Brodarics István). Károli Gáspár Két könyv c. műve történetfilozófiai elmélkedés, Magyari István pedig vitairatban foglalkozott "az országokban való sok romlás" okaival.
Tótfalusi Kis Miklós Maga mentsége (1698) egyrészt epikus önéletrajz, másrészt szenvedélyes vitairat. Bessenyei György prózai és verses formában is kifejtette filozófiai nézeteit (A holmi, A természet világa).
Az útirajz műfajában Szepsi Csombor Mártoné a hazai elsőség (1620). Később Petőfi Sándor írt lírai hangvételű Úti leveleket. A magyar barokk irodalom és egyáltalán a magyar prózastílus egyik legnagyobb alakja, Pázmány Péter szinte csak intellektuális műnemben alkotott: prédikációkat, vallási elmélkedéseket, vitairatokat, Zrínyi Miklós prózai munkái nagyrészt politikai vitairatok. A 17. századból még Kemény János és Bethlen Miklós Önéletírása, a 18. századból pedig Rákóczi Ferenc Vallomásai, Emlékiratai, Mikes Kelemen levelei, valamint Bethlen Kata Naplója sorolható ide. Csokonai utolsó nagy műve, A lélek halhatatlansága (1804), bölcseleti költemény.
A 19. század romantikus irodalomszemlélete a szépirodalmat már élesebben elhatárolta a gondolati műfajoktól. Mindmáig erősen intellektuális jellegűek viszont egyes publicisztikai (újságírói) műfajok (karcolat, glossza), valamint a tudományos és művészeti vonásokat ötvöző személyes hangú értekezés, az esszé (Szerb Antal, Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor).
