A magyar protestantizmus a 19. században
A magyar protestantizmus a 19. században
II. Lipót uralkodása elején, az 1790-91-es országgyűlésen megszületett a protestánsok valódi egyenjogúsítását tartalmazó és közjogi helyzetét is szabályozó törvény. E törvény a katolikus vallás jogi helyzetét "uralkodó vallásként" határozta meg, ugyanakkor a protestáns egyházakat szabad és önkormányzattal bíró egyházaknak minősítette. Az autonómia szabad templomhasználati, iskolaalapítási, vagyonkezelési jogosítványt jelentett; megszűnt a hivatalviseléssel és az áttérésekkel kapcsolatos korlátozások sora. A vegyes házasságokkal kapcsolatban e törvény úgy rendelkezett, hogy ha az apa katolikus, minden gyermek katolikus legyen, ha azonban protestáns, akkor a fiúgyermekek protestáns hitben nevelhetők. Ez utóbbi megengedő formula később sok bonyodalmat okozott, hiszen a katolikus egyház a továbbiakban is házassági feltételként ragaszkodott a reverzálishoz. Ebben az időben az ország lakosságának 16%-a református, 8%-a pedig evangélikus volt (szemben az 52% katolikussal, 13% ortodoxszal).
Státusuk rendezését követően bontakozott ki a két nagy protestáns egyház együttműködésének, közeledésének folyamata, amelynek során még az egyesítés gondolata is felmerült, bár nem vált valósággá. Megvalósult viszont a protestáns rendek egyöntetű és mind radikálisabb fellépése a reformkor országgyűlésein, amelyek napirendjén igen nagy számban szerepeltek a protestánsok sérelmei, különösen a vegyes házasságok, illetve a reverzális ügyében. A szakadatlan viták egyetlen eredménye az volt, amikor törvény született arról, hogy a gyermekek vallását 18 éves korig nem lehet megváltoztatni, és ha ezen időkig valaki tagja volt valamely egyháznak, azon egyházhoz tartozása a továbbiakban nem vitatható. A reformkori folyamatokat végül az 1848-as országgyűlés zárta le, amely az összes állam által elismert felekezet egyenlőségét és kölcsönösségét mondta ki.
A hazai protestáns egyházak közül a szabadságharc támogatásában főleg a reformátusok jeleskedtek, aminek következtében a megtorlás is jelentős mértékben érintette az egyház papjait, tagjait, de vagyonát és szabadságát is. 1859-ben "protestáns pátens" kiadására került sor, amely megszüntette az autonómiát; új szervezeti rendet írt elő, és biztosította az állam beleszólását az egyházak ügyeibe. A gyülekezetek zöme e parancsnak és az általa bevezetett új egyházi rendtartásnak is ellenállt: az autonómiának olyan nagy tekintélyű védelmezői voltak, mint pl. a kor ismert református vezetője, id. Révész Imre.
A korábbi jogállapothoz való visszatérés csak a kiegyezéssel következett be, az 1868-as vallásügyi törvények pedig a 48-as jogegyenlőséget voltak hivatva biztosítani. A legsérelmesebb ügyben, a vegyes házasságok dolgában olyan rendelkezés született, hogy a gyermekek nemük szerint kövessék szüleik vallását. Az emancipáció további állomásaként a református és evangélikus egyház püspökei és főgondnokai főrendiházi tagokká lettek, és rendeződött az egyházak és intézményeik anyagi támogatásának ügye is. A század utolsó harmadában végre megszülettek a református egyház, majd az evangélikus országos szervei is: az egyházalkotmányok szerint a presbiteri elven szerveződő egyház legfőbb szerve a reformátusoknál az Egyetemes Zsinat, az evangélikusoknál pedig az Egyetemes Gyűlés lett.
A nyírbátori református templom belső tere
Protestáns prédikátorok megpróbáltatásai a lipótvári börtönben, 1676-ban
Az aszódi evangélikus templom oltára
H. P.
