A bizánci kereszténység Magyarországon
A bizánci kereszténység Magyarországon
A kelet-európai sztyeppén vándorló magyarság a kereszténységgel annak ortodox, keleti formájában találkozott először, hiszen vándorlásának útvonalán Bizánc által térített szláv és török népek éltek. A Kárpát-medence avar, bolgár és nyugati szláv népei között is jelen volt a keleti egyház missziója, a kalandozó magyarság balkáni és bizánci hadjáratai pedig a keleti egyházzal való találkozás további lehetőségeit teremtették meg. Forrásaink szerint Bulcsú, majd Gyula voltak az első magyar vezérek, akik – bizonnyal politikai meggondolások által vezettetve – felvették a kereszténységet, mégpedig annak bizánci formájában. A 950-es években már görög missziós püspök érkezett a Maros vidékére, Hierotheos missziójának eredményességéről azonban meglehetősen keveset tudunk. Krónikáink tudósítása szerint a keleti rítusú kereszténység híve volt István király ellenfele, Ajtony is, aki Marosvárott keleti szerzeteseknek emelt monostort. Ez Szent Gellért püspöksége idején a latinoké lett, a közeli Oroszlámos monostorában azonban zavartalanul folyt tovább a görög rítusú szerzetesi élet. A keleti kereszténység az uralkodócsaládban sem volt ismeretlen: Sarolta, István király anyja – talán maga is keleti rítusú keresztény – a veszprémvölgyi kolostorban görög apácáknak adott otthont, sőt ebben az időben éltek görög remeték Tihanyban és talán Pannonhalmán is. A nyugati, latin kereszténység felvétele ellenére a görög egyház István és utódai idején zavartalanul élte életét magyarországi kolostoraiban: ebből az időből Visegrád, Zebegény, Pásztó és Dunapentele közösségeiről tudunk, valamint arról, hogy a kalocsa-bácsi érsekségben békében éltek együtt a latin és a görög hívek. A görög egyház továbbélését segítette, hogy hazánkban még sokáig nem vették olyan komolyan a Róma és Bizánc közötti szakítást, mint Európa nagy részében, az Árpádok kiterjedt bizánci és keleti szláv dinasztikus kapcsolatai pedig ugyancsak segítették a görög rítus fennmaradását. Bizonnyal ennek köszönhető, hogy a legősibb magyar liturgiában és a szentek hazai kultuszában számos bizánci elem maradt fenn. A keleti kapcsolat jele az is, hogy Szent László bizánci császárnévá lett leánya, Piroska – ortodox nevén Eiréné – a keleti egyház szentjeinek sorába emelkedett. Úgy tűnik, a keleti rítusú kereszténység a besenyők, jászok, kunok, kabarok településterületein még sokáig fennmaradt, csakúgy, mint Dél-Erdélyben; Pásztó monostora, amelynek gazdag görög könyvtára volt, 1190-ben kerül latin szerzetesek kezére, a magyar ajkú ortodox közösségek pedig zömében az 1200-as évek első felében tűnnek el, illetve olvadnak be a latin egyházba. Az "óhitű" magyarok eltűnése azonban nem vetett véget a görög rítus jelenlétének; a Szerémségben megtelepülő szlávok és az Erdélybe a 13. század derekától beköltöző románok őrzik tovább magyar földön a bizánci egyház hitét és liturgiáját. Az elkövetkező századokban a keleti rítusú kereszténység egyértelműen az országba mind nagyobb számban betelepülő nemzetiségek, rutének, románok, szerbek egyháza lett. Az 1300-as években északkeleten és Dél-Erdélyben számos faluban ortodox templom áll; hiába a keleti rítus követőinek hátrányos megkülönböztetése és a görög hierarchia hiánya, a nemzetiségek számának gyarapodásával a keleti egyház jelenléte folyamatosan erősödött. Ennek jele a körvélyesi kolostor virágzása, amely 1391 után a hazai keleti keresztények központjává lett. Minőségi változást a török hódítás kora hozott, hiszen a tömeges szerb és rutén betelepülés, a románság számarányának növekedése Erdélyben jelentősen megnövelte a keleti rítuson lévők arányát. A török korban a királyi Magyarországon az ortodoxok saját püspökeik kormányzása alatt élnek, Erdélyben pedig törvény kötelezi az ottani románokat arra, hogy szertartási nyelvként anyanyelvüket használják. Az 1620-as években Gyulafehérvár már ortodox püspöknek ad otthont, a rutének viszont unióra lépve a római egyházzal, Munkácson nyertek maguknak püspökséget. 1690-ben nagyarányú szerb bevándorlás következett be, amelynek következménye a magyarországi szerb patriarchátus megszervezése és a rendes hierarchia felállítása lett. Az 1720-as években megindult az unió a románok között is; ettől kezdve a hazai rutének és románok egy része az ortodox kereszténységhez, másik része a görög katolikus (uniált), Rómával egységre lépett egyházhoz tartozott. A román ortodoxok az 1770-es években kaptak püspököt, ez a Nagyszebenben székelő főpásztor azonban még sokáig a szerb hierarchiától függött. Időközben megkezdődött a magyar ajkú hívek megszerveződése is; ők a munkácsi görög katolikus püspökség alárendeltségében hosszú harcra kényszerültek a saját püspökségért és a magyar nyelv liturgikus használatáért. Ami a Rómával nem egyesült keletieket illeti, a 19. századra a szerbek a karlócai metropolita irányításával, a románok pedig a gyulafehérvári metropolita vezetésével számos püspökség keretében szervezték meg egyházukat, amelyek a teljes egyenjogúságot végül 1868-ban nyerték el. 1852-től a magyarországi román egyesületek is önálló érsekséget kaptak több egyházmegyével együtt, a magyar görög katolikusok pedig 1912-ben a hajdúdorogi püspökségben jutottak önálló egyházmegyéhez. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a magyarországi szerb, román, rutén, szlovák és magyar nemzetiségű ortodoxok – nemzetiségenként önálló egyházakban – az össznépesség 14,5%-át, a görög katolikusok 9,5 %-át tették ki. Trianon a keleti egyházak hívei által lakott területek zömét az utódállamoknak juttatta. Így Magyarországon csupán mintegy 250 ezer, zömében magyar ajkú görög katolikus maradt, akik a hajdúdorogi (nyíregyházi) püspökség és a miskolci exarchátus keretében élnek. Még radikálisabban megfogyatkozott a magyarországi ortodox keresztények száma, akik több nemzeti egyházszervezetben összesen kb. 40 ezren vannak. A magyarországi ortodox nemzetiségi egyházak Trianon óta az anyaországi ortodox egyházak joghatósága alatt állnak. Így a magyarországi szerbek szentendrei püspöksége a belgrádi patriarchátushoz, a gyulai- román ortodox vikariátus a bukaresti patriarchátushoz, a két bolgár parókia pedig Szófiához tartozik. Az elmúlt két évszázadban elmagyarosodott görög egyházközségek, valamint az orosz és magyar gyülekezetek 1931-ben kezdeményezték a Magyarországi Ortodox Egyház életre hívását, amely 1946 óta a moszkvai patriarchátus joghatóságát fogadta el. Ehhez a Moszkva által kinevezett esperesadminisztrátor vezetése alatt álló egyházhoz ma kilenc egyházközségben kb. 5-6 ezer hívő tartozik.
