A népzenei "új stílus"
A népzenei "új stílus"
Eközben a falvakban, a zenészektől és a zenére figyelő műveltektől úgyszólván néhány kilométerre, mégis teljes ismeretlenségben egy forradalmi átalakulás zajlik. A 19. század utolsó évtizedeiben, amikor – a modernizálódás miatt – már inkább a népzene elhalásával kellene számolnunk, a népkultúra mintegy utolsó nagy fellobbanásában egy új stílus formálódik, az, amit később így is neveztek el: új stílusú magyar népdal. Többfelől vezettek hozzá az utak. A késő középkor óta elterjedtek már olyan dallamok, melyek egy nyugodtan exponált kezdősor után magasba lendülő második sorral folytatódtak, s ebből a magasságból ereszkedtek vissza az alaphangra. Egyes dallamokban – akár az előbbiektől függetlenül – a "visszatérés" különféle lehetőségeivel próbálkoztak: a dallam második felében úgy alakítják a dallamvonalat, hogy egy várakozásteli, feszült osztópont után a kezdősort idézzék vissza. Ismét más dallamcsoportokban az új stílus jellemző ritmusképletei vagy motívumai jelennek meg. E dallamfejlődésben szerepe volt a nép közé jutott egyházi énekeknek, történeti daloknak, a 18. századi diákdaloknak, a 19. századi népies műdaloknak és tánckompozícióknak is.
Mindenesetre e sokféléből csak úgy válhatott egységes stílus, hogy a mindennapi népi használatában egymásra hatottak, egymással összefonódtak az előbb még külön-külön mutatkozó megoldások, és sok száz, egymáshoz hasonló, egymás közt variálódó dalban öltött testet az új dallamgondolat. A kialakításban, csiszolásban, elterjesztésben az egész ország részt vett, s ezt olyan nagy népmozgások segítették, mint a kötelező katonáskodás, vagy a summásmunka.
A népzenei új stílus nem jelentette a régi stílusok pusztulását. Bár emlékük fakulni kezdett, egy-egy faluban még teljes virágzásban találta népzenei kultúránkat a nagy néprajztudós, Vikár Béla. Főleg Erdélyben felvett fonográfhengerei múzeumi szekrényekbe kerültek; de már nem kellett soká várni arra, hogy valaki felfedezze őket, s ez a felfedezés egy új korszakot nyisson.
