A zenei kultúra térhódítása
A zenei kultúra térhódítása
Tehát Lisztnek is, de mellette egy egész zenésznemzedék buzgólkodásának köszönhető, hogy a század második felében Budapest egy fejlett zeneélettel bíró, a külfölddel is eleven kapcsolatban álló, az európai nagyvárosokkal lassanként egyenrangú központtá vált. Van operaháza, hangversenytermei, filharmonikus zenekara, s a vendégkarmestereken kívül (pl. Brahms, Wagner) olyan nagyságok töltenek tevékeny éveket Budapesten, mint Nikisch Artúr, Gustav Mahler. A fővárosnak van már zenei főiskolája, zenei sajtója; van zeneszerető közönsége, vannak világhírű előadóművészei (főként hegedűsök), itthoniak és vendégek egyaránt. Vannak zeneiskolák és jó egyházzenével élő templomok. Késve bár, de megjelenik a zenei kritika és a zenetudomány (például Mátray Gábor, Bartalus István munkássága). A zeneszerzés körképe színesebbé válik: a magyaros karakterdarabok komponistái mellett jelen vannak a kortárs német romantikus stílus követői (korábban Volkmann Róbert, a század végén Mihalovics Ödön) és néhány egyéni utat kereső szerző (pl. Bertha Sándor).
Pest mellé néhány vidéki város is felzárkózik. Zeneegyesületeket, kórusokat hoznak létre, hangversenyeket rendeznek. A zeneiskolákban tanító tanárok a városok koncertéletének is aktív résztvevői.
Mégis igaz, amit pár évtizeddel később Kodály panaszol: még nincs igazán szilárd talaja ennek a magas zenekultúrának. A zenei műveltség megoszlása földrajzilag egyenetlen (a keleti és nyugati országrész fejlettségének különbsége), Budapest gyors fejlődése miatt a vidék elmaradottsága még szembeötlőbb, mint korábban.
A zenepártolók többsége még mindig a német ajkú városi polgárságból kerül ki; a kisbirtokosokból, dzsentrikből, jogászokból, iskolamesterekből álló magyar (és magyar nótás) középosztálynak a zenei műveltségtől való idegenkedése csak lassan oldódik.
A budapesti Operaház
