A 20. században megszületik a néptáncmozgalom és a színpadi néptáncművészet
A 20. században megszületik a néptáncmozgalom és a színpadi néptáncművészet
Mivel a parasztság átalakulásával pusztulni kezdett az élő néphagyomány, ez önmagában is indokolhatta a még fellelhető néptáncok összegyűjtését és tudatos ápolását. Az 1920-as, 30-as évtizedtől mindkettőre sor került. Szenzációt keltő hatása volt az 1931-45 között mozgalommá terebélyesedő Gyöngyösbokrétának, amelynek keretében évente, Szent Istvánkor, a fővárosban jeles parasztcsoportok adták elő egy héten át falujuk összegyűjtött és színpadra állított táncait, olykor szokásait is. Ez a több száz csoportos néptáncmozgalom megihlette a magyar balett hivatásos alkotóit, emellett tevékenységre ösztönözte a főként diákokból álló, amatőr tánccsoportokat, a regöscseserkészeket.
A II. világháború után széles körű amatőr néptáncmozgalom bnntakozott ki. Munkások, parasztok és diákok is részt vettek a felgyűjtött néptáncok színpadi előadásában. Ebből a mozgalomból – részint a vendégszereplő szovjet hivatásos néptánccsoporok példájára – 1949-52 között több hivatásos néptáncegyüttes alakult meg Magyarországon, az állam, a honvédség, a belügyminisztérium és a szakszervezetek támogatásával. Ezek élére Molnár István, Rábai Miklós, Szabó Iván, illetve tanítványaik kerültek, és mindannyian a magyar néptánc minél gazdagabb bemutatására, valamint néptánc-alapozású színpadi táncművek megalkotására törekedtek.
A különbség közöttük abban mutatkozott meg, hogy műveikben és azok előadásában mennyire ragaszkodtak a néprajzi hitelességhez. Hogy az egyedi formákat mennyire általánosították, miként stilizálták a színpadon a hagyományos módon élő táncokat. Felfogás kérdése volt az is, hogy a színpadi előadásban hogyan hasznosítsák a táncosok felkészítésében a klasszikus balett vagy más művészi táncág kidolgozott testképzését, tehát az előadó-művészi mesterséget.
A néptáncmozgalom fejlődésében az 1960-as évtizedtől két törekvés erősödött meg. A legjelentősebb amatőr táncegyüttesek vezetői kétféle művészeti felfogást képviseltek. Az egyik felfogás képviselői – a művészi tánc más ágazatainak alkotóihoz hasonlóan – személyes, de egyben közérdekű mondanivalójuk szolgálatába óhajtották állítani a néptáncot, vagyis a hivatásos művészek igényével léptek fel. Eredményeik révén később a sok sikert aratott hivatásos együttesek élére is kerültek: Novák Ferenc a Honvédegyüttes, Györgyfalvay Katalin a Népszínház Táncegyüttese, Kricskavics Antal a Budapest Táncegyüttes vezetője lett. A másik felfogás hívei élükön Tímár Sándorral (a 80-as évek elejétől az Állami Népi Együttes művészeti vezetője) – elsődlegesen a néptánc "eredeti" stílusát színpadra átmentő tolmácsolásra törekedtek. Ez utóbbi felfogás az amatőrmozgalom széles köreiben is eluralkodott. Lényege: a legfontosabb a tánchagyomány anyanyelvi szintű elsajátítása, megőrzése, színpadi ápolása és terjesztése.
